Messze Erdélyben az erdélyi elhagyatott magyarság egy kis töredéke reménykedő szivvel ünnepet ült a napokban az „utolsó nemzeti alapítvány” hagyományozójának sírja felett. 

Kevesen vettek tudomást erről az ünnepről.
Pedig annak a férfiúnak emlékezete, a kinek síremlékét szeptember 25-ikén a természet egyik gyönyörű alkotásának, a tordai hasadéknak aljában leleplezték, megérdemli, hogy az egész ország hódoljon előtte. Az az intézmény pedig, a mit ez az ország előtt ismeretlen nevű hagyományozó nemzete számára létesíteni rendelt, jelentőségében megszámlálhatatlan milliókkal ér fel. 

A tordai kisebb magyar gazdasági iskoláról és annak minden gondolatában magyar alapítójáról, Szabó Józsefről van szó. Boldog Isten! milyen kicsi dolognak látszik ez és mégis milyen nagy horderejű nemzeti ügy. Hiszen gazdasági Akadémia, földműves iskola bőven van ebben az országban, s van Erdélyben is. Ámde a Szabó József-féle iskola magyar nemzeti czélt szolgáló iskola, az erdélyi magyar paraszt, a székely gazda számára van létesitve, hogy kiragadja őket eddigi konzervatív gazdálkodási rendszeréből, s versenyre serkentse a magas színvonalú szász gazdákkal és itt szerzett tudásukkal fölényt biztosítson a földszerző oláhság felett. 

Az iskola feladata elsősorban az, hogy az erdélyi magyar kisgazdák fiait megtanítsa a szorosan vett gazdálkodáson kívül mindarra, a mire az ezer veszélylyel és bajjal küzködő erdélyi gazdának szüksége van a gazdasági életben és lelkébe öntse azt a hivatást, hogy neki, ha falujába visszakerült, meg kell tanítania gazdatársait az eddig nélkülözött okszerű gazdálkodásra.

Ezenkívül az erdélyi közép- és nagybirtokosok számára „udvarbirákat” nevel, a kik helyüket meg tudják állani a mezőgazdasági élet minden terén. Az iskola tananyaga nem a sablonos mezőgazdasági iskolák mintája szerint van beosztva, a tárgyakat nem felváltva, óránként, hanem egyfolytában és összefüggően tanítják, hogy azokat a növendékek szerves összefüggésükben megismerjék. 

Nem kell hangsúlyozni, hogy az elhagyatott, minden oldalról sanyargatott erdélyi magyar kisgazdák bizonyos foku tartózkodással fogadták fiaiknak ebbe az iskolába való invitálását. Évtizedeken keresztül senki sem törődött az ő érdekeikkel, – gyanus volt hát nekik a hirtelen támadt jóindulat. A székelyföldi kirendeltség, melynek hasznos gazdasági akczióját az intézet mintegy kiegészíti, megtalálta a helyes módot a káros konzervativizmus leküzdésére, s a most megnyílt tanévben az erdélyi kisgazdák fiai háromszor nagyobb számmal jelentkeztek felvételre, mint a mennyi növendéket az intézet befogadhat. A gazdák pedig tömegesen keresik fel hétről-hétre az intézetet, hogy hiányos gazdasági ismereteiket kiegészítsék. 

Szabó József alapítványa nyomán tehát áldás, siker fakad.
És bár egy porszemnek látszik ez az intézmény azokkal a nagy végzetes veszedelmekkel szemben, melyek az erdélyi magyarságot szorongatják, de csirája is egy jobb jövendőnek, melyben tespedt, tanulatlan nemzedék helyét nemzeti öntudattól áthatott, felvilágosodott generáczió váltja fel.