Ady Endre

Ki elveszti harczát

A kik türelemmel
Nézték és szánalommal
Én nagy vergődéseimet,
Maradjanak most már
Továbbra is jó szivek.
Továbbra is jó szivek.

Életemnek útja
Bűnökkel kövezetten
Fehér czél felé futott.
Akármi is történt,
Vezekelni nem tudok.
Vezekelni nem tudok.

Harczi trombitámat
Már eldobom nyugodtan:
Büszke Jerikó-falak
Mint régen, szilárdan,
Sötét gőggel állanak,
Sötét gőggel állanak.

A mit csak akartam
S vívtam szent hevülettel,
Kudarczos csődre került:
Sok nagy szándékomból
Jaj, semmi se sikerült,
Jaj, semmi se sikerült.

Állok nyomorékon
Méltatlan és rosz névvel
Ellen és barát előtt
Mint a végzet-verte,
Régi, bús hadviselők,
Régi, bús hadviselők.

Sisakom beverve,
Én szivemben a kardom
S a pajzsom messzi hever,
Ki elveszti harczát,
Ilyen csunyán pihen el,
Ilyen csunyán pihen el.

Kosztolányi Dezső
Az átkozott

„Nézd, istenem, minő magam vagyok.
Mily egyedül e roppant földgolyón.
Úgy járok itt mint az eltévedett
S sorsom szemétdombján kiáltozom.
Nézd ajkamat, mily hervatag szegény,
Hisz benne senki sem találja sorsát,
Micsoda gúnyfolt üres arczomon
E ragadozó, gazdátlan pirosság.
A végzetek piros pecsétje ez
És értelmetlen disszonanczia,
Mely csak beszél és szótlanul eszik
És nem lehet senkit csókolnia.
Kiáltó szájamban peczek feszül,
Szaladó lábamat köti hurok.
Tele vagyok a fájdalom vizével.
Mely szemem résén lassan kicsurog.

Mit ér e kéz, mely álmatlan kotor,
E törzs, a mely magába rogy le folyvást,
E megcsúfolt arcz hieroglife.
Ha nem találja a végső megoldást?
Mit szemeim, a gyönyör gödrei,
Mit a fejem, ez ólmos nehezék,
Ha czipelem émelygő testemet,
Mint szabadult rab régi szégyenét?
Mit ér, mit ér a százszor becstelen, mondd,
Mit a szivem, ha a verése kín?
S csak öntözöm a rosszaság rózsáit,
Bűnöm bimbóit, sajgó sebeim!
Mit ér karom, ha többet nem ölel,
S csak dolgozom vele és áldozok,
Mit érek én, mit az egész világ?...”

Ezt mondta csendesen az átkozott.