A milyen egyszerű volt a régi ház, annyira ékes volt a benne lakók öltözete, kivált az asszonynépé. Tar, Hasznos, Maczonka népe majdnem oly szinesen öltözik, mint a mezőkövesdi matyók (a kiket én kiejtésük után nem tartok a palóczok közé valónak). Kivált a fejdísz az, a mely több részből áll s felépítése nagy gonddal megy végbe.

A ház berendezéséből a butor nem a nép munkája s nem is jellegzetes eléggé; hanem a szuszék vagy szekrény, a buzás láda igen czifra. Csak némely erdős vidéki falu késziti, de igen el van terjedve. Gazdag díszitésének szülőanyja a vaskörző meg a kés. Ezeknek bemetszéseiből áll elő a legváltozatosabb és soha sem ismétlődő rajz.

A fonás és szövés még kedves munkája a palócz asszonynak. Feldolgozzák a maguk termesztette kendert, de némelyik, a ki finom, puha vásznat akar szőni boltból is vesz pamutot. A szövés ornamentikája jórészt geometrikus, de van – természetesen a technika kivánta egyszerűsítéssel – virág, sőt ember és állat is benne.

Gömörsiden láttam frizt összefogózó gyermekekből; babásnak mondták ezt a mustrát, vagy pádári gyermeknek. Szépen szőnek Nagy-Bátonyban is. Himezni már nem tudnak oly szépen, mint régibb időben, a mikor a nemesi kuriák asszonyai tanították a falu leányait. Ilyen régi, még 1700 táján készült hímzésekben igen gazdag a kőrsöi és berzétei református egyház.

Magyaros renaissance díszités látszik ezeken. A későbbi gyapjúhímzéseken aztán magyarosabbá, népiesebbé válnak a formák. Ma már elhagyták a gyapjúhímzést, ép úgy mint a csipkeverést s a keresztöltéses himézést csinálják leginkább. Hasonló volt a sorsa az agyagművességnek. Régebben a XVII. században, a mint a jegyzőkönyvek bizonyitják, Rimaszombaton czéhbeli iparosok csinálták ónzománczos eljárással eggész 1800-1820 tájáig.

Ekkor térnek át a leöntésre az engobe technikára s lassan a falu kezébe megy át ez a mesterség. Azok között a faluk között, a kik fazekaskodnak, a legnagyobb csoport Licze, Melléte táján van. Igen rátartósak a tudományukra. A mikor a liczeiek szekérrel mentek az új plébánosukért, földhöz vagdalták az összes edényeit.

- Majd csinálnók mi különbet, hisz az egész falu fazekas. – Alig tudta megmenteni a porczellánjait. Ennek a vidéknek a fazekasa sokat czifráz. Vagy ecsettel irja meg az edényeit, vagy szarvacskákból csurgatja ki a festéket, vagy horgos bádoggal metszi be a diszitő vonalat. Emberfejű kancsóra is akadtam a palóczságon, de azt még a múlt század közepén csinálták.

Szóljunk végre azokról a dolgokról, a melyeket házon kívül csinál a pásztorember vagy kerülő, magányosságában. Az ilyen faragásokban leggazdagabb Nógrád déli fele. Innen valók az ólomveretes karikásnyelek, melyek formái annyira emlékeztetnek a góthikára.

Némelyiken ott a gazdája neve, vagy csak a kereszt mutatja, hogy vallásos ember, meg a balta, hogy erős férfi kézben volt. Krisztust faragják meg a gyufatartóra is, meg Dánielt az oroszlánokkal stb., nem úgy mint Somogyban, a hol vadászt, szarvast meg pásztort faragnak az ilyenekre. A merítőnek is szép a formája, a mi ott szokott lógni az erdőt járó ember tarisznyáján. És a hány, annyiféle, mert a népbeli ember nem ismétli a czifrázást, nem is állapítja meg előre, csak úgy jut eszébe munka közben.

Gróh István