Madách sírja

1909 | Szeptember

Urunk születése után az ezernyolczszázhuszonharmadik esztendőnek ugyanazon egy hónapja két lángszellemmel ajándékozta meg nemzetünket. Mint páron csillag az égen, ma is együtt ragyog nevük irodalmunk egén s nem bántjuk meg vele dicső nagyjaink emlékét mikor megállapítjuk, hogy a világirodalomban ma is ők ketten képviselik a magyar lélek teremtőerejét és pedig egyre növekvő fényességgel de dicsőséggel.

A világ nagy nemzeteinek eszmei birodalmában Petőfi és Madách képviselik ma a magyart. Egyikök a nemzeti néplélek nemes gyöngyeit hozta felszínre az eladdig ismeretlen mélységekből s a szív érzelmeinek vált bűvöshangu dalnokává; másikuk az értelem mélységei és magasságai felett biztos lépésekkel járva, a millió talányú titkos élet zárait pattantotta fel a mindeneket, még az istenség mélységeit is átfogó szellemével századokkal előre megvonta emberi neműnk fejlődésének határmesgyéit a magyar fajunk értelmi fejlettségének vált ezredekbe bevilágító lángoszlopává.

A egyik nevét már érczbevéste a történelem; szobrokban örökíté meg hálás nemzete;
a másik még mindig, halála után negyvenöt év multával is jeltelen sírban porladozik s nem jelzi semmi, hogy hol született és hol hunyta le örökre szemeit. A Madách emlékoszlopát még mindig csak halhatatlan műve alkotja, mely ugyan egyre magosabbá válik a az egész világ szeme gyönyörrel szemléli növekedését.

De ezzel egyenes arányban sulyosbodik a vádnak terhe is, mely látható emlékjelének ily hosszú idejű elmaradásával méltán illeti nemzetét. Petőfi és Madách csak a dicsőségben egyenlők, de nem egyuttal az elismerésben is. Épen most járt le félszázada annak, hogy Az ember tragédiája első sorait papirra vetette irója, melyet aztán alig egy év leforgása alatt be is fejezett. Egy negyedszázad óta — majdnem ugyanannyi ideig tartó agyonhallgatás után — van állandó műsoron szinpadjainkon s járja be diadallal útját a művelt nemzetek irodalmában.

A szellemóriásoknak kijáró erkölcsi elismerés mértéke betelőben van ő rá nézve is s nemzete élvezi az ebből rájaeső dús osztalékot, de még ma se igen töri magát, hogy ennél többet nagy fiáért megtegyen. Mint a hogy egyik jeles írtársam irta tavaly Madáchról szóló czikkében: „Az iró holta után is pénzt keres mások számára és még a kik belőle élnek, azoknak se jut eszükbe, hogy a sirjára felvésetnék a nevét s egyszer legalább egy esztendőben koszorút helyeznének reá.”

Maróan igaz szavak s megokolásuk merőben felesleges.
Mikor tíz évvel ezelőtt először láttam e tetemházikót, meglehetősen elhanyagolt állapotban volt; az Aladár özvegye azonban a mult évben, férje halála után kitataroztatta s férje sírját léczkeritéssel be is keríttette; a kis házikó tövében azonban ma is vígan kapargálnak a tyúkok, turkálnak a malaczok s szórakoznak az utczagyermekek.

Nem e becses lapokban van helye az ezen körülmények felett való meditálásnak; de a „Vasárnapi Ujság” csak nemes tradiczióinak tesz eleget, a mikor a nemzet nagyjainak kultuszából az ébresztgetés által is ki akarja venni részét. S valóban szinte hihetetlen és érthetetlen, hogy a nemzet egyik legnagyobb szellemű fiának, kinek halhatatlan alkotása ma százezrek s talán milliók felfogását, világos életnézetét befolyásolja s irányítja, e hazában máig sincs sehol, közelismerést igazoló emlékműve; nincs még csak sirköve sem s születése házát sem jelöli semmi, de semmi.

Annál visszatetszőbb ezen jelenség, mert hiszen az utóbbi évtizedekben Madáchnál jóval kisebb szellemű egyénekkel szemben is igyekezett leróni nemzeti társadalmunk régi kötelességét, habár azt is el kell ismernünk, hogy a múltak sok mulasztása szakadt e nemzedék vállaira s saját, nagy kortársaival szemben is tetemes hátralékban van.

Már fentebb említett irótársam nagyon helyesen tette azt a megjegyzést is, hogy „Nem szükséges nemzeti közadakozásra felszólítani a közönséget, hogy gyűjtés útján állítsuk fel a síremléket. Madách Imre a saját munkájának a jövedelméből, holta után ön maga is fel tudja állítani a saját siremlékét. Csak tessék az őt megillető irói dijak egy részét holta után neki kiadni. Minden írónak így kellene felállítani a síremlékét is és a szobrát is, a saját munkáinak jövedelméből”.

Közismert dolog, hogy a ki ezt írta, nagyon is eleven sebre tapintott s a Madách szellemi hagyatékának szomorú kótyavetyéjére mutatott rá. A holtak persze nem tudják behajtani az élőkön követeléseiket, de viszont ezek se hordhatják időtlen időkig lelki teherként az önvád lesujtó érzetét s nem várhatják be, míg az kiáltani kezd és megbotránkozást provokál.

Efféle gondolatok zajongtak lelkemben, míg a közelmult hetekben ott merengtem az alsósztregovai Madách kastély boltozatos termében, „Az ember tragédiája” és irójának születési helyén a borongó szivvel andalogtam a kastélyt övező hatalma park százados fái alatt, reményteljes lélekkel keresgetve a helyét hová abból az útszéli kis tetemházikóból majd átköltöztetik annak az egész emberiséget átölelő hatalmas szellemnek porladozó tetemeit s felavatják a kegyeletes emlékezés megszentelt búcsújáró helyévé.

Talán ezzel egyidejűleg a Madách-relikviák elhelyezésének kérdése is dűlőre jut, melyeket ma még Madách Aladár özvegye féltő gonddal őriz s melyek hovatovább becsesebbek lesznek a nemzetre nézve. Megvan Madách Imre kézi könyvtára is, melynek kötetei széljegyzeteikkel érdekes bepillantást engednek a nagy szellem lelki fejlődésének titkaiba is.

Határozott tudomásom van különben arról, hogy a Madách-mauzoleum és emlékszobor ügyében nemsokára nagyobb szabású mozgalom indul meg, mely bizonyára az egész nemzet óhaját fogja kifejezésre juttatni s lehetővé fogja tenni a nemzet hálaadójának lerovását ide a tova félszázad óta jeltelen sírban porladozó egyik legnagyobb fiával s méltó büszkeségével szemben. Debuisset pridem.

Szalay Károly.