Egy marék telten, nemesen hangzó, igaz vers, olyanok, a melyeket szerzője finoman érzett meg, de a míg agyából kijutottak a papírra, elvesztették friss szinüket, egy marék középszerűség, melyeket azonban egy sor, egy strófa, - néha egy szó kiemel a középszerűségből: ez Lesznai Anna kis verseskönyve. Mindent összevéve érdekes asszony és érdekes költő, a kit elénk tár.

Semmi sem idegen tőle, a mi emberi, még kevésbé, a mi asszonyi. Emberi dokumentumokul ezek a versek még érdekesebbek, mint művészi alkotások; halk, finom remegései egy nagyon érzékeny, nagyon fogékony asszonyi léleknek, önmaguktól előtörő vallomások, melyek a maguk közvetlenségével belevilágítanak ennek a léleknek legtitkosabb redőibe s feltárják azokat a titkait, a melyek gondosan rejtve szoktak maradni idegenek kiváncsi szemei elől.

Tisztán a művészet szempontjából nézve, néha kelleténél jobban zavar a dilettáns íz, az a nem törődés a tudatos művészet legfőbb jellemvonásával, a mely a formát pontosan összekapcsolja a tartalommal, hogy a mondani való a számára lehető legmegfelelőbb formát öltse. Sokszor fennakadunk azon, hogy épen azt hallgatja el, a mi a hatás szempontjából legfontosabb volna, sokszor meg azon, hogy bőbeszéddel él ott, a hol a szóval való takarékosság volna a művészet.

Ez a versek spontaneitásából folyik, de nem a művészi közvetlenség dolga, hanem azért a dilettantizmusé, a mely nem törődik azzal, hogy a mit csinál, az sok szem elé kerül, tehát a hatás szempontjából is mérlegelendő. Ha azonban a könyvecskét a benne levő legjobb versek szerint nézzük ( ilyen van benne vagy egy tuczat ), meg kell éreznünk, hogy költő, a ki irta.