Miután már tökéletesen meggyőződtünk arról, hogy Azev áruló, most még csak bizonyítékokat akartunk szerezni. E czélból sorra vettük azokat a kudarczokat, a melyeket a szocziális-forradalmi párt egyes alkalmakkor szenvedett.

Megállapíthattuk, hogy ily esetekben mindig az Azev keze müködött közre, mert csakis ő adhatott megfelelő és biztos informácziókat a rendőrségnek. Például a Trepov ellen Azev által tervezett, de mint ismeretes, nem sikerült merénylet vizsgálata során a rendőrség a legcsekélyebb adatokat is apróra kiderítette, az Azev neve azonban szóba sem került, mindössze „titkos munkatárs” szerepelt az aktákban, mint a ki a rendőrséget nyomra vezette. Már pedig ez a titkos munkatárs csakis Azev lehetett.

Borcev most már elérkezettnek látta az idejét annak, hogy cselekedjék; nyomozásának eredményét közölte is barátaival. Egyidejüleg magában a pártban is gyanakodni kezdtek már és Burcev vádja Azev személye ellen nagy kavarodást támasztott.

A párt főemberei azonban annyira hittek Azevnek, hogy nem adtak hitelt Burcev vádjainak, a kit rágalmazónak tartottak és ráfogták, hogy rögeszméjévé vált az árulás vádja, sőt valami titkos rendőri csel áldozatát látták benne. Minthogy pedig Burcev minden vádját az én adataimra alapította, rám fogták, hogy én rendőrkém vagyok; azt állították, hogy az én színlelt megtérésem, az én nyomozásom és leleplezéseim mind arra szolgáltak, hogy a közvélemény előtt e híres terroristavezért a rendőrség lehetetlenné tegye.

Hogy tehát döntő bizonyíték legyen kezeim között, levelet írtam Dubricky nevű régi barátomnak, a pétervári Okrana-tagjának, a ki kizárólag a terroristák szemmeltartásával volt megbízva.

Ő tehát nagyon jól ismerte azokat az okokat, a melyek engem arra késztettek, hogy az Okrana szolgálatát odahagyjam és fölhívtam őt is, cselekedjék hasonlóképen és ne legyen bünrészese abban a sok igazságtalanságban és jogtiprásban, a mely a politikai rendőrség terhét terheli. Előadtam továbbá azt is, milyen helyzetbe kerültem és kértem, hogy legyen segítségemre.

Dubricky azt felelte levelemre, hogy a szolgáltatást ugyan nem hagyja el, de kész támogatni engem. Ezután még több levelet váltottunk egymással. Csakhogy nemsokára észrevettem, hogy leveleit felsőbb utasításhoz képest írta, mert olyan kifogástalan embereket vádolt meg titkos kémkedéssel, a kik minden gyanun felül állottak.

Egyszer meg éppen látszólag teljesen hiteles és hivatalos iratot küldött nekem, a mely el volt látva ügyszámmal, bélyegzőlenyomattal és aláírással s a melyből kiderült, hogy a belügyminiszter helyettesének rendeletére X-nek 2500 frank fizettetett ki, a miért a rendőrség kezére juttatta egyik terrorista csoport tagjait, a ki „északi repülő had” néven voltak ismeretesek.

Ez az X….pedig, a kiről az okmányokban szó volt, minden gyanun felül állott; legott fölismertük tehát, hogy hamisított ügyirat van a kezünkben. Azt is meg kell jegyeznem, hogy Dubricky sohasem említette Azev nevét leveleiben, pedig már egy tuczat nevet közölt velem, mint aktív notórius árulókét.

Ekkor azután, még mindig a tudatlant színlelve, azt írtam neki, hogy a párt három emberére gyanakszik és megneveztem Azevet, egy költött személy nevét és egy már régebben leálczázott agent provokatőrt. A válasz csak hamar megérkezett és így hangzott: „ A megnevezett három egyén a rendőrség előtt ismeretlen”. A rendőrség tehát mindenáron menten akarta Azevet, noha elég ügyetlenül cselekedte azt.
Itt meg kell emlékeznem egy igen jellemző vonásról. Dubricky több levélben azt írta nekem, hogy szeretne velem találkozni s erre a czélra azt ajánlotta, hogy utazzam Finnországba; kilátásba helyezte, hogy fontos adatokat közöl majd velem s bizonyos döntő cselekedetről tett említést. Egyszer azután jobban megmagyarázta, hogy Azevet agent provokatőrnek jelentette ki, s hogy minél csattanósabban hangozzék, árulását nyilvánosan kihirdette.

A közvélemény előtt méltán az az érdekes kérdés merült föl: hogyan és mily csodás kétlelküséggel tudta Azev oly hosszu éveken át az előkelő orosz rendőrtisztviselő és a terrorista-vezér kettős szerepét játszani?

Megvallom, hogy Azev tragikus és rettentő árulását magam is csak később láttam tisztán a maga borzalmas valóságban. Azev ugyanis az utóbbi években elkövetett minden merényletben és az orosz kormány előkelő személyiségei, sőt maga a czár ellen szőtt összeesküvésekben kivétel nélkül érdekelve volt.

Csakhogy e vállalatok közül sok nem sikerült, mert a mikor már a végrehajtásra minden készen állott, a nagy áruló nyomra vezette a rendőrséget. Eladta, elárulta barátait, barátnőit egyaránt, a kik őt becsülték,, a kik benne a szabadság apostolát látták, a kik az általa kiszabott cselekedeteket abban az erős meggyőződésünkben hajtották végre, hogy a szent ügynek szolgálnak vele és hősiesen áldozták föl ifju életüket a haza, a nép javára.

Igaz ugyan, hogy olyan merényleteket is szervezett Azev, a melyek sikerültek, s a melyek tekintetes és fontos személyiségektől fosztották meg a kormányt; például így esett áldozatul: Plehve, Szergiusz nagyherczeg, Pavlov ügyész, Minn tábornok, Csukinin tengernagy, Szakarov tábornok, gróf Ignatiev, Launie prefektus stb.

Ilyenkor azonban mindig valami baleset vagy véletlen akadály jött közbe. Azt is tudom például, hogy Azev a rendőrséget a nagyherczeg ellen tervezett merényletről igenis értesítette és a bünösöket is mind elárulta. A rendőrség azonban, csakhogy Azev müködését minél jobban gyümölcsöztethesse, még a czár nagybátyjának életét is koczkáztatva, a merénylet előkészületeit a legutolsó perczig nem zavarta, a mikor már a terv végrehajtását nem volt többé módjában megakadályozni.

Voltak azonban még olyan merényletek is, ilyen volt például a Plehve ellen elkövetett merénylet is, a mikor nem véletlen baleset, hanem cselszövény, vagy előkelő rendőrtisztviselők személyes ambicziójának kielégítése játszott közre. Voltak azután még olyan sikerült merényletek is, a mikor a rendőrség tudatosan nem lépett közbe. csakhogy féltett ügynökének forradalmi jóhírnevén csorba ne essék. Az ilyen esetek közé tartozott az Ignatiev ellen elkövetett merénylet is.

Mielőtt befejezném emlékirataimat, még rá kell mutatnom egy különös körülményre. Azev müködésében ugyanis tisztán látom Racskovszy bünrészességét, a ki neki meghitt barátja és cselekedeteinek irányítója volt.

Micsoda összetalálkozása a véletlennek, hogy Racskovszky éppen akkor utazott Varsóba, a mikor Azev is ott tartózkodott és onnan intézte a Plehve ellen szervezett merényletét! Csakhogy Racskovszy nem egyedüli büntársa Azevnek, mert az egész kormány jól ismerte ennek az embernek viselt dolgait, a kinek egész pályafutását a legrutabb bujtogatások sorozata jelzi.

Végére értem immár elbeszélésemnek. Remélem, hogy az Azev-féle ügy még ujabb leleplezéseket von majd maga után, a melyek végre is eloszlatják azt a homályt, a mely az Okrana titokzatos müködését körülveszi. Ezt a homályt szétoszlatni ebben az esetben annyit jelent, mint ezt az intézményt megsemmisíteni.