Akkor is álmélkodtunk, a mikor a faluvégről az a hír jött, hogy Tanti meghalt. Tanti nem volt Tanti, ő Anti volt, Antal ha úgy tetszik és czigány. Emlékszem, a mikor a pap, a ki keresztapám volt, beírta a nagy könyvbe „Kovács Antal, újmagyar, hatvanöt éves” stb. stb. Az újmagyar czím kegyes megváltás volt arra mifelénk az anyakönyvekben a czigány szó alól. Tanti Kovács Antal lett, újmagyar s az egész falu gyászolta, hogy meghalt.

Templomba nem járt soha Tanti, nem is illett volna templomba járnia. De a hagyomány az volt, hogy a mi czigányaink református vallásúak. Az újszülött purdéknak református pap adta a keresztvizet. S a temetőben, az árkos szögletben, távol a többi sírtól, feküdt a halottak faluvége. Idetemették az elszakadt vonóju czigányokat, a kihűlt vályogvetőket s pereputtyukat. Sok földi-eper termett a temetőben s mi gyermekek, eprészni jártunk ide juniusban. De a czigány-sírok körül lefonnyadt érintetlenül az eper, utáltuk volna megenni.

Ám Tantinak is oda ástak sírt, a fajtájabeli csontvázak és porok közé. A Tanti két fia ásta, agyagos sártól piszkosan, rakottan s nem voltak szomorúak. És a megásott sírt be kellett temetni Tanti nélkül, mert Tantira nagy tisztesség virradt. Valakinek eszébe jutott, hogy Tanti negyvennyolczas honvéd volt, a ki golyót is kapott.

Tanti tehát többet érdemel, mint a más közönséges czigány. Tantit közelebb kell hozni az egészen emberi halottakhoz. A temető czigány-szöglete harmincz lépésre volt az igazi temetőtől. Tantinak a középen ástak új sírt s ott fekszik külön, egyedül immár huszonnégy év óta. Mi, gyermekek, majdnem sírtunk dühünkben s a mai gyermekek is megrugdossák a szegény Tanti sírját. Épen e sír helyén-táján termett s terem a legszebb földi-eper