A Két Elefánt czímű korcsmát egy május hónapban, mely Mária havának is hivatik, új emberek foglalták el. Valamely faluból kerültek föl, sokan voltak, népes család, látszólag jó erkölcsűek, a Bordás-familia. Az öreg Bordás, a család feje, úri és szomorú ember, kifizette a korcsma árát. Azután leült a paraszt-ivó egyik sarkába s mintha sohase akart volta fölállani.

Hol jobb, hol bal kezével támasztotta meg ősz, hosszú szakállas, nehéz fejét. Nézett, de talán semmit se látott s a vendégek mindennapija annyiba vette már az öreget, mint egy tört lábú lóczát. Ott ült reggel már, a mikor a korcsmát kinyitották s ott ült, a mikor az utolsó, részeg vendéget rendőrrel emeltették ki. Talán a falut siratta, a melyet el kellett hagynia, talán az életet, mely nem akart tágítani mellőle.

Bizonyos, hogy a Két Elefántot becsukhatták volna akár két hét mulva az öreg Bordástól. Úgy beszélték az utczában, hogy jegyző volt egykor, közjegyző az öreg, valahol falun. És azért szeret hallgatni, mert annak idején, a mikor lármásan védte a maga igazát, nagyon igazságtalanul némították el. Szerencséje hogy voltak, a kik helyette tudtak, szerettek élénken futkosni és beszélni.

A Bordás-familián épenséggel nem látszott és érzett falusias gyávaság. Az asszony, Bordásné, öregen is túltett a legelevenebb és legvárosibb fiatalon. A három Bordás-fiú, nagy legények már, nem néztek más foglalkozás után. Ott maradtak a korcsmában, vidámak voltak, szorgosak, mámorosan boldogok a korcsmalevegőtől.

Volt két leány is, szintén nagy leányok, de szépek is és kivánatosak is a javából, Nina és Lenke. Az öreg Bordásé jóformán nem volt itt senki, semmi, se feleség, se gyermek, se korcsma. Azaz az övé maradt a család keresztje, a ki a legkisebb gyermek volt, Áronnak hivták s néma volt.

Az öreg Bordás csak Áronnal szeretett beszélni. Áron, a süketnéma, Kolozsváron volt két évig iskolában. Onnan okos jelek tudományával tért vissza, melyeket az apja is megtanult. Gyakran el-elvakkantotta is magát Áron, a ki tizennégy éves elmult s szép homlokával, pompás szemeivel okos fiunak látszott. Ilyenkor az öreg Bordás szomoruan, sőt sokszor haragosan intette a fiát jelekkel:
Miért próbálsz hangokkal beszélni, fiacskám, nem érdemes? Nézd, vannak itt a „Két Elefánt”-ban elegen, a kik beszélnek”. Áron ilyenkor a kezeivel is elnémult, öreg és szomorú lett, mint az édes apja. A szomszédos ivóból, hova úrfélék járlak, olykor becsengett a Nina vagy Lenke pajkos kaczagása. Az öreg Bordás hallotta, de csak a szemei lettek borusabbak s mégis Áron is tudta, hogy mi fáj az öregnek.

De mintha megállapodtak volna hangtalanul az Öreg Bordás és Áron, hogy tűrni fognak, nézés és látás nélkül bámulni és hallgatni, ők úgyis a család megvetettjei voltak, a kik nem tudtak hasznot csinálni, a kiket ki kellett tartani. Az öreg Bordás csak a fejét simogatta meg Áronnak, jeleket se adott neki s Áron mindent értett.

Még a könny is egyszerre jött mindig a szemükbe, holott milyen fiatalok voltak még az Áron szemei s milyen öregek az öreg Bordáséi. Áronnak lassan-lassan meg kellett értenie az ö önkéntesen néma apjának a szivéből a legnagyobb titkot is. Azt, hogy az öreg Bordás valami fenyegető, nagy piszoktól fél, valami városi piszoktól.

A nagyobb fiuk, a leányok s az anyjuk sürögtek, lármáztak, olykor titkolóztak. A Két Elefánt nekik, szegényeknek, Áronnak és az apjának, olyan volt, mint egy idegen, bolond vásár, a hol csak őket fogják megcsalni. Egyszer az öreg Bordás gyönge perczében, vén, bús ellágyulásában valósággal is beavatta titkos aggodalmába a fiút:

— Ha megtudok valami becstelenséget, mindnyájan meg fogunk halni, te is, Áron.

A Két Elefánt pedig meghódította lassanként majdnem a félvárost, mert vidám hely volt. Az Öreg Bordásné mindenütt ott volt, mindenféle vendégnek kedvében járt. Mintha csak arra született volna, hogy városi emberek háziasszonya, derítője legyen.

A fiúk, a Bordás-legények vidám, korhely, jó czimborák voltak. Ha kártyázni kellett, kártyáztak is, történeteket, kaczagtató anekdotákat tudtak. A leányok pláne divatba jöttek az ő friss, falusi étvágyukkal és szépségükkel. Nem volt olyanféle vendég, ha könnyelmű vagy pláne már részeg volt, a ki meg ne lelte volna a mulatságát a Két Elefántban.

A ház alatt, a pinczében, egyre gyűlt, gazdagodott a jókedv raktára. Bordásné előrelátóan jóféle italokba fektette a korcsma növekedő hasznát. S lenn, a pinczében ültek egymással szemben hangtalanul a hordók, akár csak Áron és az édes apja.

Áron azonban egy napon, a mikor nagyon a szívébe sírtak az édes apja könnyes szemei,nagy dologra szánta magát. Egy álló hétig útjában volt mindenkinek, lesett, figyelt, nézett, tanulmányozott. S egy hét múlva Áron öregebb lett, mint az apja, csak épen ősz, hosszú szakálla nem volt. S egy hét mulva, a mikor tele volt a paraszt-ivó is egészen, Áron beszélni kezdett az apjához.

Senki se figyelt rájuk, mert sok volt a vendég s mert különben sem szoktak rájuk figyelni. Az öreg Bordás ezuttal mind a két kezével támasztotta föl a fejét s még így is lógott egy kicsit az ő nehéz, szomorú, falusi feje. Az öreg Bordás figyelte a fiát, a ki indulatos jelekkel újságolta, magyarázta az ő tapasztalatait:

—- Édes anyám szokta a pénzt elvenni a vendégektől s megcsalja a részeg vendégeket.
Az öreg Bordás összeszorította a két öklét, de figyelte tovább, mit Áron jelez:
— A bátyáim dalolnak, berugatják a vendégeket s azután kártyán elnyerik a pénzűket, ha még van vagy maradt.

Az öreg Bordás dühében szinte fölordított,de lefogta magát s Áron folytatta:
— Nina fölment az emeleti szobába egy urral pezsgőt inni. Lenke tegnapelőtt este elment kocsizni egy másik úrral s csak hajnalban jött haza.

Ekkor nagy dolog történt, az öreg Bordás fölemelkedett s kiáltott. Éjfél után volt s akkor már csak két kocsis iszogatott a paraszt-ivóban. A másik ivó szobában úri társaság mulatozott bátran, a leányok együtt daloltak a mulatókkal. Az öreg Bordás újra kiáltott s ekkor már mindenki odajött köréjük:

— A vendégek azonnal fizessenek és távozzanak.
Olyan hangon kiáltotta szavait az öreg Bordás,hogy mindenki távozott. Mikor a család együtt s egyedül maradt, az öreg Bordás még nagyobbat kiáltott:

— Piszkosok, nyomorultak, takarodjatok a közelemből, ki innen.
Az asszony, a legények, a két leány megpróbálták a dolgot tréfának venni. Az öreg Bordás, a néma Bordás, most már olyat kiáltott, mint egy ordító, lecsapó villám.

— Ki innen, az én házamból, piszkosak, aljasak, gyalázatosak.

Bordásné adta a példát, kendőt borított a nyakába s kaczagva kiment. A legények s a két leány zavarodottan, de csinált nevetéssel utána. A mikor elmentek, Bordás jelt adott Áronnak:
— Hozz föl egy kancsót a legöregebb borból s minden hordót ki kell engedni.

Áron megértette s nagyon fontosán, komolyan, lámpással ment le a pinczébe. Baltát talált s leverte minden hordó bordáját s alig tudott szabadulni az ital-árból a kancsójával. Ott fönn azután bezárkóztak jól Áron és az édes apja. Az öreg Bordás nyelte a bort s reszkető hangon, félig siránkozva dalolt régi, bús nótákat. Áron csak azt látta és sejtette, hogy az apja dalol, hadonászott a kezeivel s olykor vakkantott, mint a házőrző eb, ha veszedelem jön.