Paris, február 10.

Ma már sok czigány akad, a ki letagadja származását, viszont vajmi kevés az intellektuális egyéniség, ki czigánynak vallja magát. Ime, Jean Richepin, az ünnepelt franczia költő s mától fogva a franczia Akadémia tagja ezt állítja magáról, ma már ötven éve, kitartóan és makacsul. Más lapra tartozik a kérdés, őszinte-e itt Richepin?....Mindenesetre nem érdektelen megállapítani, hogy volt bátorsága és megejtő közömbösség az előitéletek iránt...

A költő barátai ötven év óta nem mulasztanak egy alkalmat sem, hogy rögeszméjétől eltérítsék. Barrés, a fogadtatáskor elmondott beszédében szinte kiéreztette csöndes malicziáját új akadémikus társa „balvéleménye” fölött, majd hogy azt nem mondotta neki, „ blageur”, vagyis kedves hathatatlan-társ, ne csináljon rosz tréfákat.

S bebizonyította neki, — válósággal leleplezni igyekezett — hogy „ ős régi picardiai nemes családból származik s ősei vitéz katonák voltak”. E kijelentések után nagy önmegelégedéssel ült vissza zsölylyéjébe Barrés, valami finom és erősen arisztokratikus büszkeséggel.

S ha Richepin nem nyilatkozott is a rögeszméjéről ezuttal, mindenkor hangoztatta, hogy ő bizonyára czigánytól származik, — gyermekkori emlékezetétől kezdve valami nomád, csavarargó lélek lakozik benne. Sőt tanulmányozta a saját koponyaalakulatát, összehasonlította az ázsiai fajokéival, — s felfedezte magáról, hogy ő feltétlenül turáni származású czigány.

Serdülő korában el is tűnt hazulról s elvegyült egy kóbor czigány csapatba, mely a fontainebeauni erdőben tanyázott. Napokig élt velük s mikor egy holdvilágos estén a rőzse-tűz körül ültek, a czigányvajda kézen fogott egy vöröskendős, borzas és villogó szemű fekete czigányleányt s odatette kezét az idegen fiú kezébe:

- Tetszel a leányomnak. Ha velünk akarsz maradni, vedd el feleségül.
Richepin bizonyára nem gondolt e vadregényes házassági konczepczióra s egy ötlettel sikerült kivágnia magát. Reggelig gondolkozik úgymond. S hajnalban eltűnt méltóan Gyp asszony novellahőseihez...Ez a szabadság nem lett volna neki elég — czigányos. S e félbeszakadt akkorddal a czigánykorszak be is fejeződött Richepinnél.

De a kalandok vágya hajszolta tovább. Hogy láthassa Álgirt, fölvétette magát hajómunkásnak, egyik városból a másikba ment megfordult Brüsszelben és Londonban s már ismert költő volt, mikor bevonult a katonasághoz és résztvett a franczia gyarmati háborúkban. Nyugtalan vére azonban nem elégeltette meg vele a költői szoba csöndjét, színpadra lépett mint — Sarah Bernhardt partnere. A szilaj költő némelyek szerint jó színész volt az isteni Sarah mellett is, mások viszont - Richepin akkori mélytüzű, fekete szemeiről tettek említést csupán...

….Ah, ez oly régen volt...De ki mondhatná, hogy Sarah nem őrzi hiven a régi emlékeket? Mindnyájan, a kik ma láttuk öt, sötétkék-selyem uszályos ruhájában a Richepin fogadtatásánál, meggyőződhettünk róla, hogy a lírikus emlékek még élénken csillognak szive mélyén. Hosszú utazásai daczára ma frissebb volt, mint valaha, szinte oly friss, mint ama nagy csokor ibolya, mely sovány kebléről a költő felé nevetett.

S Richepin észrevette, talán legelsőbben őt, majd szinte öntudatlanul, ösztönszerűen ajkához emelte kezét és egy szimbolikus csókot hintett feléje...Mindez oly bájos volt, mint egy jelenet, egy szalonjelenet a tizennyolczadik századból...

Mert hisz a költő nem volt a régi fékezhetetlen „ csavargókirály” többé, a mint Gaston Le Roux elnevezte. Zöld akademikusi öltönyében olyan volt, mint egy nyugalmazott admirális. A költő, ki oly sok és vegyes tűzben volt valaha, ma kizárólagosan ás kifogástalanul akadémikusnak mutatkozott; egykor érzéki ajkai ma szoborszerűen zárultak egymásra s egyik kezére nehezedve a széktámlányon, és hatalmas mellével és bronzbarna arczával olyan öreg vajdának, tűnt fel, a ki már elernyedt s már csak – ritkán hegedül….

De most rajta a sor…
A mikor beszélni kezdett, az egykori trubaduri hang még kiérzett, csak némi melankolikus változatok vegyültek el benne. Mikor az ő szilaj muzsájáról beszélt, varázsszerű melegséget árasztott a szavaival, melyek minden egyes árnyalata formás és kellően elhelyezett volt, mint a mikor a művészi kéz fut végig a zongorabillentyűkön. Csak az nem volt alkalmas egészen az egyéniségéhez, hogy a regénygyártó Theuriet Andréről, mint elődjéről kellett beszélnie, mégis végtelen sok jóhiszeműséggel és odaadással emlékezett meg róla, sőt a saját költészetét is belekapcsolta a Theuriet André fantáziájába…

Gyönyörű műélvezet volt Richepin előadását hallgatni, a mikor a becsét a sok értékes – és őszinte – költői vallomás emelte. Szilaj muzsámat a franczia nyelv szépségére áldoztam, - mondotta. – Erőmet a népből merítettem, melynek kedélye, üdesége mesterkéletlen… Veszszen az én hiu árnyam emléke is, - mondotta tovább lelkesen – ha míg fajunk él, költői sóhajom, lehelletem nem élne tovább az ajkakon, a miért szivem dobbanását halhatatlanná tettem!

E gondolatban sok költői szabadság van, de őszinte…
Mikor Barrés méltatta Richepin költészetét, elnevezte „ a csavargók királyának” és „Turán fejedelmé” –nek. Közben megemlítette, hogy Richepint inspirálta a czigánynép és a muzsikájuk.
Hallgatták a czigánymuzsikát, a czigányokét – mondotta Barrés, - kik lenn, a Duna mellék sikságain tanyáznak. Ez a mámor dala, - forrongó sóhaja egy fajnak, mely olyan szabadságot követel, mint egy pusztai vad lóé.

A czigánymuzsikusok a tánczot, erőt, harczot és orgiát ünnepelik, elegyitve a szenvedés hangjaival. Ha az elkeseredés zenéje levegőbe dobja egy fölzaklatott lélek viharos kiáltásait, magával ragadja mindazokat, kik a társadalomból és önmaguktól menekülni akarnak. E zokogó hangok földöntúli erővel ragadnak bennünket ama regényes életbe. De a lélek megtörik e varázslatokban.

Richepin lagutóbb a „Vándorlegény”-ben foglalkoztatta a kritikát, hol sok erőset ujat alkotott. Azóta mind gyakrabban pihenni kezd. Vagy megszállta tán a szelleme ama mondásnak az akadémikusi mivoltában, a mivel France Anatol a franczia akadémiát elnevezte, hogy az : a tudomány és költészet muzeuma.

Lendvai Károly.