Balász Béla "Doktor Szélpál Margit” czimű három felvonásos drámájában a mai irodalom ismert tipusának, az úgynevezett „kétlelkű aszszony”-nak egy új változatát akarta bemutatni. A doktor kisasszony két férfit szeret, az egyikhez testi, a másikhoz szellemi hajlam fűzi, — amahhoz ösztön vonzza, ehhez meg a tudomány, — ott a nyers természetet imádja, itt az elvont észt.

Érezzük, hogy e sajátságos benső dilemmában kettészakad a nő egyénisége: egy tudományos részre, a mely a Csendes óczeán fenekén élő őslények kutatását tűzte ki czélul, s egy érzékileg felhevült részre, a mely gyönyöröket óhajt. A tudós ifjú, a kihez a doktor kisasszonyt az óczeán-kutatás vágya vonzza, Berlinben él; a tudatlan és parlagi férfi pedig, a kihez érzéki vágyak csatolják, a Tátrában lakozik.

A tudóssal két évig közös lakásban lakott, közös laboratóriumban dolgozott, közös könyvet irt s közös tudományos fölfedezésekről álmodozott, de mindennek daczára vele közelebbi érintkezésbe nem jutott. Ellenben a tudatlan ifjú iránt a Tátrában való rövid nyári tartózkodás után vágyra gyullad s a hatalmas termet s deli férfiasság mindjárt végzetesen hat vérére és idegeire.

A tátrai őserő hódítóbbnak bizonyul a berlini észnél s a doktor kisasszony megfeledkezve tudományos kutatásairól, a parlagi ifjú hitvese lesz. A Csendes óczeán helyett a csendes kisvárosi házat választja s ott él mint hitves és anya, míg nem jelenik meg újra a másik ifjú s nem csábítja őt el tengeri fauna vizsgálatára.

A régi eszmény föllángol az asszony szívében, de hiába! Szárnyai csüggedten hanyatlanak alá, nemes hevülete megtört, sivár próza — anyai kötelesség —- nyűgözi le s ő lemondva és szomorún ott marad a hatalmas termetű férj és gyermeke oldalán. Az ösztönök győztek az óczeáni kutatás hajlama fölött.

E mesében mindjárt feltűnik a jellemzés és fölfogás különössége. Csodálkozunk a nő fölött, a ki állítólag tudományos eszményekért rajong, de egy nyers atléta láttára azonnal lemond a tudományról. Ha vére ennyire lobbanékony, nem értjük, hogy a tudós ifjúval Berlinben mikép élhetett két éven át a közös háztartás daczára is plátói módon?

Viszont érthetetlen, hogy ha már az érzékiségnek rabja, miért vágyódik ismét vissza a görebekhez és lombikokhoz? S aztán miért oly sivár és vigasztalan próza neki a családi tűzhely? Ha meg úgy érzi a tudós hölgy, hogy ö „magasabbra” termett, mint arra, hogy férjet és gyermeket boldogítson, miért hagyta el a laboratóriumot, vagy miért nem megy vissza a tengeri fauna kutatására?

Meg tudjuk érteni az oly nőt, a kit a családi tűzhely iránti vonzalom vezérel, még azt is elfogadjuk, hogy akad nő, a ki tudományos buvárlatért feláldozza a családi tűzhelyet, azt is elhiszszük, hogy lehet asszony a ki mind a két hajlamot követi: de azt már sohasem értjük, hogy egy női lélekben meglegyen mind a két hajlam, de azért egyik se legyen meg.

Furcsának tartjuk a női Prometheust, a ki a biológiai tudomány isteni tüzének birtokába jutva, önmagát száműzi a családi tűzhely kopár sziklájához, önmaga kovácsolja magának a bilincseket, szét is akarja azokat tördelni, módja is van erre s mégis bilincsben marad.

Ez nem az emelkedett szellemű, modern, tudós nő tipusa, — a minek a szerző gondolta, — hanem az eszméletlen állapotban levő, konfúczius nő alakja, a ki önmagát s a világot ámítja, midőn tudósnak mondja magát, tudós társát ámítja, midőn tengeri expediczióra igérkezik, férjét ámítja, midőn szerelmet s hűséget fogad neki.

És semmiképen sem fogadhatjuk el a szerző abbeli felfogását, hogy ily nők lenézéssel illethetnék a családi tűzhelyet, a melybe „magas szellemük”csak úgy illeszkedhetik, ha a korlátolt viszonyokba „beletörődik".

A mily megfejtetlen talány marad előttünk a hősnő jelleme, oly indokolatlan és érthetetlen a két férfi alakja. Legszomorúbb a Berlinben élő ifjú tudós, a ki két évig együtt élt egy leánynyal, szerelmes is volt beléje, mégsem tett kisérletet meghódítására s még csak vallomásra sem nyitotta száját. Ez nem férfi, hanem szánalmas báb.

S különös, hogy míg a szerző egyik férfi-alakját így megfosztotta minden férfiasságától, a másikat minden értelmi erő nélkülinek fogta fel. Nem két élő lény ez, hanem két szerencsétlen fogalom: az egyik a testi erő nélküli tudományos ész, a másik az ész nélküli testi erő elvont fogalma.

Ez magyarázza meg egyúttal, miért válik a nő ennyire konfúzussá. A mely világban férfi már nincs, mert az egyik a megszemélyesült óczeán-kutatás, a másik a megtestesült agyhiány: ott megbomlik a női lélek is s egyik körben sem találja többé helyét.

De mindez nem irható a törekvő szerző rovására. Ő nagyot és rendkívülit akart alkotni csakhogy szelleme némely külföldi irók, nevezetesen a norvég, dán s éjszak-német szimbolisták igézete alatt áll s azok hatása alól még felszabadulni sem próbált.

A hatás okát is látjuk a berlini diák-tanya képében, a melynek némely élethű vonása mutatja, hogy a szerző személyes megfigyeléséből ered, a mi valószínűvé teszi azt, hogy külföldön töltött tanulmányi évek hangulatai s idegenben, nyert irodalmi hatások birták a szerzőt a mű megirására.

Ugyancsak a jelzett hatásra vall hogy a szerző, a ki kétségtelenül még fiatal, a cselekménynyel, a mesével keveset törődik, a drámai szerkezet titkaiba nem hatolt, hangulat-képeket s szimbolumokat kedvel s minden indokolás nélkül a cselekménynyel össze nem függő szimbolikus alakokat léptet fel.

A mű szinpadi szereplői közül Márkus Emilia a hősnő szerepében nehéz tusát fejtett ki. A művésznő,a ki magyar szerzők műveiért mindenkor kész egyéniségét latba vetni, mindent elkövetett a siker érdekében, de az ilyfajta felemás doktor kisasszonyok ábrázolása nem felel meg temperamentumának. Teljes elismerést érdemel Odry, a ki a tudós merőben passziv szerepébe öntött életet. F. Dömjén Róza egy tudományért s egyébért sovárgó vidéki tanítónő jelentéktelen alakjából valódi kabinetalakítást teremtett.
Palágyi Lajos.