Ketten irták „A liliom” czimű négyfelvonásos szinművet s talán ez az oka, hogy a darabban oly eltérő felfogások s hangulatok kerültek együvé. A romantika konvenczionális holdfénye mellett legmodernebb villanyvilágítás, — hárfa - és lantpengetés mellett szocziológiai kérdések harczi kürtje, — limonádé-izü szerelmi idill mellett a szabad szerelem abszintje: mindez sajátos módon egyesül e németesen szentimentális és francziásan pikáns szinpadi termékben.

Nem tudhatjuk, melyik szerző szállította e műhöz az erdőzúgást, holdvilágot és pásztorsípot, melyik a vér gerjedelmét, a társadalmi nyomort s a feminizmust, de annyi bizonyos, hogy a szerzők, Wolf Pierre és Leroaux Gaston, egyesült erővel sokat és sokfelöl hordottak össze, hogy a közönségnek úgy ósdi, mint haladó elemeit egyaránt kielégítsék. A sok között hoztak mesét is, szocziális irányzatot is s nem törődtek azzal, hogy a dráma meséje egészen mást mond, mint a mit az irányzat hirdet.

A mese csak annyi, hogy egy szegény úri leány s egy jeles festőművész egymás iránt olthatatlan szerelemre gyulladnak, de törvényesen nem lehetnek egymáséi, mert s festő házasságjogi nehézségek miatt nem válhat el nejétől, a kivel évek óta már nem él együtt. A szerelmesek tehát segítenek magukon s nem várják be, a míg a bíróság kimondja a válást.

Eddig a mesének az a tendencziája, a mit régi franczia irók már eléggé elkoptattak, hogy a házasfelek válását minél gyorsabbá és könynyebbé kell tenni. De a mű végén kiderül, hogy a szerelmesek csak túlságosan türelmetlenkedtek, a válás lehetséges, csak még rövid ideig kellett volna az epedő sziveknek egymásra várakozniok.

Ekkor már — ha e mesében egyáltalán rejlik valamely tendenczia, — úgy az nem lehet más, mint az, hogy a szerelmesek ne legyenek nagyon türelmetlenek, ne előzzék meg a törvényes nászt, mert ime, mégis csak jó a franczia állam rendje és törvénye, megkönyörül a várakozókon s módot ad nekik az egybekelésre.

Ámde a szerzők csodálatos módon félreértették saját meséjüket s abból olyan tendencziát vontak le, a mely homlokegyenest ellenkezik a mese tanulságával. Azt a tételt hirdetik a művön végig, hogy a leányok ne várják be, a míg törvényesen férjhez mehetnek, hanem szabaduljanak fel a konvencionális erkölcs rabsága alól, hódoljanak a szabad szerelemnek s „szedjenek illatos rózsákat, míg tart a szép nyár.”

A színmű meséje azt mutatja be, hogy a leányoknak kár sietniük, mert némi várakozás után férjhez mehetnek; —- a szinmű tendencziája meg azt tanítja, hogy nagyon is siessenek s előzzék meg az esküvőt. Hogy mese és tanulság ennyire ellentétbe juthattak egymással, azt is talán csak annak tulajdoníthatjuk, hogy ketten írták a művet s az egyik szerző hozta a mesét, a másik meg a mesétől független tanulságot.