Hát más Barbebleue a valóságban, — ha lehet, még sokkal borzasztóbb a mese Raoul lovagjánál. Nem hat feleséget, hanem nyolczszáz nőt és gyermeket pusztít el. Van benne a Don Juanból, de ép annyira testvére a tudós Fauszt doktornak is. Rémes regény az élete: pillantsunk be az ablakon át a sötét középkorba.

Barbebleue már régóta mithoszszá vált, de a nagy pör adatai csak sokkal később, a XIX. század vége felé kerültek nyilvánosságra. Most előttünk az akták s a kékszakáll hirhedt egyénisége élesen domborodik elénk. Gilles de Rais 1404-ben született a Bretagne és Anjou határán levő Machecoul várában, a Montmorency és Craon nemzetiségek hírneves Laval ágából.

Unokaöcscse volt a nagy hős Du Gueselinnek, rokona Clisson Connstablenak s raisi bárósága révén leggazdagabb főura nemcsak Bretagnenak, hanem egész Frenczia-országnak. Fényes jövő várt rá,- ám atyja korán elhalt, anyja újra férjhez ment s ő a mint utóbb maga is fájdalmasan vallotta be-, csak úgy hitvány módra nőtt fel nagybátyjának, az öreg Jean de Craonnak a gyámság alatt.

Nem törődtek vele s már tizenhat éves korában összeházasították a szintén nagyon gazdag Catherine de Thouars-al. Egy biztos, az, hogy pár hónap mulva már otthagyja az udvar orgiáit; hazatér s Tiffages várába zárkózik be. Huszonhat éves: tiz éve van még hátra, — e tiz év alatt fog a hős szőrnynyé alakulni. Hogy ment, hogy mehetett ez végbe? Lássuk az érdekes lélektani folyamatot.

Mindenkép kivételes emberrel állunk szemben. Csupa tehetség és csupa féktelenség e dinasztia grandseigneur: hős és tobzódó kéjencz egyszerre; tudós, művész, misztikus, s e mellett oly gőgös zsarnok, a milyenhez foghatót még alig ismert a világ. Maga mondta pöre folyamán: „ritka csillagzat alatt születtem, rám oly tettek vártak, a milyeneket még sohse követtek el és a jövőben sem fognak elkövetni soha….”

Nagy műveltségét könyvtárjegyzéke bizonyítja; tudjuk azt is, hogy kiváló latinista, festő, építész, iparművész és templomi zenész volt. Ily kultura mellet micsoda élet várhatott rá vára magányában? Uri szomszédaival, kik még a nevüket se tudták leirni, semmi közössége se lehetett, hát Sardanapallhoz méltó pompával élt a maga remete-királyi kedvteléseinek.

Műveltsége, tudományos kiváncsisága azonban utóbb mégis társaságot keresett, — ám hol találjon ily társakat, a kikkel elbeszélgethessen? Semmi esetre se a maga előkelő világában; a barbár közép kor akkori beosztása szerint csak a mágusok és alchyimisták körében akadhattak eszes, tanult és művelt emberek. Hivására csakhamar karavánszám érkeztek hozzá franczia s olasz földről a kor leghíresebb okkultista tudósai.

Dús asztalához telepedtek, s ő azontúl velük maradt: egész a kezeik közé került. Pár szót kell itt szólnunk a tudománynak akkori, középkori siralmas állapotáról. Nem apológia akar ez lenni a fekete mágia varázslói számára, világért se! — csak konstatálása annak, hogy a babona ama rettentő századaiban mily nehéz volt egyáltalában tudósnak lenni.

Gondoljuk meg csak: világszerte döbbentő hatalommal lép fel ekkor az ördöghit s a Sátán való léte, örökös beavatkozása oly kétségtelennek tetszik, hogy e kényszerképzet folytán máris pokollá és pedig az örökös gyanakvás poklává lesz az emberiség élete. Jaj annak a tudósnak, kit kutató vágya a hivatalos, egyházi világnéztelen túlra ragad; nemcsak egyház, hanem - és itt a tragikum! —- a maga hite szerint az Ördög hatalmába kell kerülnie . . .

Elgondolhatatlanul borzasztó volt a sátán akkori uralma e földön, - minden zsarnokok felett ő a középkori rettegés igazi fekete fejedelme nappal is. Gyötrő gyanakvás, — gyermek az anyját, férj a feleségét, vőlegény a menyaszszonyát adja fel az inkviziczióinak…..És egyetemes a kisértés világszerte: hiszi mindenki, hogy a léleküdvösségért cserében a Sátán dúsan jutalmaz javakkal.

A szegényeknek Gazdagságot, a nagyravágyóknak Hatalmat, s a tudósoknak Tudományt ad. Itt az Ördögtannak a három bűvös szava, s ezeknek utolsója viszi lépre a Fauszt doktorokat. A mágus mindenekfelett tudni akar; eladja lelkét a Gonosznak, mert Isten után tőle többet remél.

Ép Gilles de Rais idejében hágott ez ördöngős őrület tetőfokra: Páris volt a hermezi okkultizmus központja s ott a Notre Dame s a Saint-Jacques pinczéiben gyúltak ki éjente az athanor-ok, a hűvös olvasztó kemenczék. Maga Gilles marsall is valószinüleg innen kapta legelső alchymista segédeit: Francais Lombard és Jean Petit állítják fel vára egyik szárnyában az első aranycsináló kemenczét.

Érdekes fordulat: a tobzódó hősből ime Fauszt doktor lesz, ki varázslók kezeibe kerül s még ezeknél is makacsabb őrülettel tör a világrejtély megfejtésére. Vakon hisz ő a rá váró sikerben s ennek kontójára csak annál pazarlóbban él tovább. Bizton megtalálja ő a „bölcsek kövét”, hát ugyan minek is takarékoskodnék? Áron alul egymás után adja el birtokait, nagyrészt V. Jánosnak, a számító bretagnei fejedelemnek, s csak annyit köt ki, hogy hat éven belül visszavásárolhassa ez uradalmakat.

Családja kétségbeesik, de ő zsarnoki haraggal sújt le rájuk s először is feleségét száműzi magától Pouzauges várába. Aztán folytatja a sikertelen kísérleteket. A párisi alchymisták kudarcza után két híve: Gliltest de Sitté és Roger de Bricqueville segélyével a szomszédság varázslóit hajszolja fel. A komor Bretagne ősidőktől fogva a kisértetek s halállegendák országa, akad e földön kuruzsló elég, - de hát hiába adják a kilincset egy másnak, a dolog sehogyse akar sikerülni.

Miért? Nyilván, — magyarázzák neki, — mert még mindig habozik, még mindig nem akarja eladni magát a Gonosznak. Tart a rábeszélés s a marsall végre megtántorodik. Vérével irt czédulát ad egy Du Mesnil nevű ördögidézőnek, melyben „élte és lelke kivételével” a Sátán rendelkezésére bocsátja minden egyebét.

Ígéri s Mindenszentekkor tényleg elmondatja a kárhozottak szatanista miséjét várkápolnájában, de hiába, az ördög mégse jelenik meg. Persze bajos itt félúton megállani,- Gilles egyre engedékenyebb lesz, utóbb már be is áll a varázslóval az ördöngős kürtbe, de a végperczben keresztet vet magára: az ördögidéző véres homlokkal bukik le mellette, s a kisérlet megint csak nem sikerül.

Így állnak a dolgok, mikor hivására végre Tiffaugesba érkezik a flórenczi fekete mágia leghirhedtebb ifjú mestere, a szentségtörő, szatanista pap, Francesco Prelati. Csak huszonhárom éves még, de máris korának egyik legszellemesebb, legtanultabb és legrafináltabb kalandora. Ő lesz a Gilles gonosz szellemévé, általa lesz a marsall a Kékszakállú herczeggé, Prelati nagy tervekkel lép a házigazda elé; esküszik, hogy látta a bölcsek kövét, és pedig tengerisó ízű, vörhenyes anyag formájában - rajta, keressék ők ketten s bizton rá fognak találni!

Hanem most aztán félre minden előítélettel; ő, Prelati, már eladta a lelkét egy Barron nevű ördögnek, a marsall se habozzék, ő is álljon a Barron szolgálatába s minden jól fog menni. Gilles szót fogad, vérirással köti le testét, lelkét a Gonosznak, s az izgalmas kisérletek megkezdődnek. Újból kigyúlnak a boszorkánykemenczék, Prelati süt, főz, mutat is már valami vörhenyes port, sőt mutat aranynyá vált ólmot is, — de csak messziről.

Mire a marsall a kincshez akarna közeledni, az ördög haragjából szemétté változik az nyomban... Gilles türelmetlenkedni kezd, annyival is inkább, mert az olasz rendesen zárt ajtók mögött egyedül idézi a Sátánt; ő csak odakint hallgatolózhatik. Egy napon furcsa történik: a marsall vivódó jajszót hall belülről, feszülettel kezében betör s ime, ismétlődik a fentebbi jelenet: nincs az üres szobában Preatin kivül senki más és ö mégis véres homlokkal szédül a Gilles karjaiba.

E halálveszedelem megpecsételi barátságukat. Az olasz felgyógyul, de kijelenti, hogy Barron ördög nem elégszik meg a marsall eddigi kötelezvényével. Neki több kell: vér, embervéráldozat kell neki. Kategorikus parancs ez, és Gilles szót fogad. Maga kezével öli meg első áldozatát, várkápolnája énekkarának egyik gyermekét. Szivét, szemeit, vérét — borzalmas inkantácziók közepette ketten áldozzák Prelalival a Sátánnak….

Itt a nagy fordulópont; a ki addig tudós Fauszt volt, most alakul át a mese hősénél százszorta rettentőbb Kékszakállú herczeggé. Az arany csinálas nyilván csak ürügy és kezdet ; az öldökléssel együtt a régi kéjencz ébred a marsallban, ki vérhőn tobzódva, mindjobban elmámorosodik áldozatatai végvonaglásától.

Vastagok s tiffauges-i bányafalak s a vérdüh nyolc esztendeje alatt nem sok jajszó hallatszott ki onnan, de a pör adatai s a Gilles saját vallomásai elmondhatatlanul raffinált kegyeletlenségekről tesznek tanúságot. Mialatt beczézve csititotta, azalatt szerette nyakon metszeni áldozatot; utóbb pedig szépségversenyeket rendezett a levágott fejek közt…. És csak gyűlt a vér Tiffauguesba, kádakban állott...

Évek óta nőtt már a felháborodás, egymást érték a feljelentések, - a birtokspekuláns V. Jánosnak végre döntő lépésre kellett határoznia magát. Ám ekkora dinasztiával szemben csak ez egyház merhetett fellépni sikerrel, ép ezért Bretagne fejedelme nem a maga, hanem a Jehan de Malestroit nantesi püspök személyében kezdette az akcziót.

A nantesi püspök egyet gondol, - hivatalosan panaszra szólitja a rettegő népet, majd kiszögezteti a marsall „infamatio”-ját és 1440 szeptember 19-ikére igazolásra idézi egyházi törvényszéke elé „a nemes Gilles de Rais bárót.” Ez írással a fejedelmi kapitány s a püspöki küldött nyomban Machecoul vára elé vágtatnak. Kis sereg kisérte őket.

Érthetetlen gyöngeség, - a marsallt erős vár védi s ő még se ellenkezik: látja, hagyja menekülni varázslóit, pribékjeit s aztán Prelati barátjával együtt szó nélkül megadja magát. Mi mehetett e szörnyű lélekben végbe? A sok tobzódás tette-e gyengévé, vagy a vértől csömörlött már meg s a furdaló lelkiismeret fegyverezte le?

Nyugodtan verette vasra magát s még nyugodtabban nézte, a küldöttek mint kutatják át orgiáinak véres és hullákkal teli mészárszékét. Lehajtott fővel vonult ki az átkozódó nép elé, - vitték fogolytársaival együtt egyenest a nantesi Uj-Torony börtönébe.

 A tárgyaláson halotti csöndben olvassák fel a 49 szakaszból álló borzalmas vádiratot, - csak 140 nő és gyermek gyilkossága bizonyíttatik itt, de annál élesebben van kiemelve a varázslat és a mágia bűne. Mint ördögidézőt, eretneket, aposztatát, visszaesőt, szodomitát a szentésgtörőt kérik büntettetni.

És most feleljen! Gilles dühödten felesel, káromkodik, aztán hallgat. Az elnök s az inkvizitor megállapítják a makacsságot s nyomban lesujtanak rá az exkommunikáczióval. E percztől fogva megtörik a kevély báró. A következő ülésen már alázattal kér bocsánatot s könyörög, oldozzák fel a kiközösítés alól.

Megteszik, de ugyanakkor a „quaestio” rettenetes kinzó szerszámait hozzák eléje. Gilles halasztást kér, fogadja, hogy magától vallani fog. És csakugyan vall először hatszemközt egy püspök s Bretagne kanczellárja jelenlétében, aztán nagy önmegtagadással maga követeli, hogy vallomását nyilvános tárgyaláson is felolvassák.

Hatalmas jelenet ez ott a sokasággal teli palota elfeketült román ivei alatt. A marsall a bűnbánó buzgalmával ismétli bűnlajstromát s oly iszonytató részleteket mond el, hogy a birák belesápadnak és Jean de Malestroit fátyollal borittatja le a nagy feszület Krisztus-arczát. „Mindezt elkövettem”, végezte Gilles, - „és semmi más, csak a magam képzelgése, féktelensége vitt ennyi temérdek gonoszságra.

Többet nem mondhatok, de hisz elég ez tizezer ember halálra itélésére is… Ti szülők, a kik itt jelen vagytok alázattal bocsánatotokat kérem. Neveljétek jól gyermekeiteket! És most”, tette még hozzá a feszület elé borulva, - „megváltó Istenem, csak te könyörülj még rajtam!”

A Kékszakállú herczeg elmondta imáját, s erre következett el a dráma legcsodálatosabb percze. Felkelt Jehan de Malestroit s többé nem mint biró, hanem mint pap ment oda a porba omlott megtérőhöz. Felemelte őt s abszolválván, megölelte ott mindenek előtt. S az imént még átkozódó nép követte a bocsánat példáját: térdre borult s buzgón úgy kezdett imádkozni a szörnyű gyilkosért.

A többi hamar ment. Meghozták az egyház sujtó itéletét, de alóla nyomban fel is oldozták Gillest, sőt részeltették a szentségekben is. Most már csak az maradt hátra, hogy átadják a világi karnak. Ez még gyorsabban, de kérlelhetetlenebbül is döntött; itélete máglyán való felakasztásra szólt.

A marsall nyugodtan fogadta, csak annyit kért, hogy társaival együtt végeztessék ki, hogy a karmelitáknál a fejedelmi kriptában temessék el s hogy végül a püspök hálaadó s könyörgő körmentet tartson kivégzése alatt. Úgy is lett, Gilles de Rais báró teljes marsalli pompában, vazallusaitól kisérve vonúlt átal a városon a vesztőhelyre.

Zúgtak a harangok városszerte s a lakosság énekelve követte őt, szüntelen imádkozván az Úr elé térendő nagy bűnös lelkiüdvösségeért…A megtérésétől épülten sírtak mindenek. Egyszerre vonták fel az elitélteket a máglyák bitóira, de mihelyt a lángok felcsaptak s a marsall kötele elszakadt, a nőrokonok azonnal kivonták hulláját, hogy még épen temethessék el. Nagy pompával ment az végbe másnap. Mondják, pár csontdarabocskáját ma is ereklyeként őrzik…

Ime ez a középkor, így halt meg Barbebleue, a Jeanne Darc egykori fegyvertársa, - harminczhat éves korában! A legenda hét feleséget tulajdonít neki, de a valóságban csak egy hitvese volt s az is túlélte őt. Özvegye egy év múlva már újból férjhez ment Jehan de Vendome, chartresi vidame-hoz s a Kékszakáll egyetlen leányát is hamarosan férjhez adta.

De a család nem virágzik, a marsall egyetlen öcscsének is hamar magva szakad s a Rais név mellékágakon fejlődik tova, hogy kétszáz év múlva még egyszer kitűnjék – Retz bibornok alakjában. Ma már, tudtommal, csak a florenczi Gondi marquisok dicsekednek azzal, hogy ősük a Kékszakállú herczeg.

Hát más a legenda és más a valóság. De, mondottuk: minden hazugságuk mellett is a legendáké a nagyobb, egyetemesebb igazság. Ép mert egész korok világnézletét tükröztetik vissza. És hiába tért meg, hiába nem ölt feleséget Gilles de Rais, mégis az a Barbebleue marad ő, a kivé korának felfogása alakította.

E kor, mely a nő diadala ellen küzd, fontos fejezet az asszony szabadságharczának a történetében. Don Juan és Kékszakállú herczeg, kik úgyszólván egyszerre lépnek fel, csak a férfigőg reakczióját: bosszúját szimbolizálják ebben a fejezetben.