Vannak foglalkozások egyenesen ábrándosságra nevelők. A kéz gépiesen végzi megszokott munkáját, s azalatt a fej megtelik gondolatokkal. Messze messze elszállnak és ábrándokba foszlanak….melyek tudvalevőleg mindig „kancsalul festett egekbe néznek.”

Milyen a gépíró kisasszony? Miről álmodik, míg ujjai gépesen végig futnak az írógép billentyűin. Édes istenem, miről álmodhatik?! Természetesen, hogy a bodros fejecske elkalandozik a szerelem rózsaszőtte világába s sürü helyesírási hibákkal vegyest szövi ábrándjait a férjhez menésről s egyéb földi jókról.

Géhrokkos magánhivatalnokok, valami írnok a törvényszéknél vagy talán az üzletvezető, a ki oly nagyon barátságos… mindezek, jelennek meg vágyban szült képzelete előtt, minekutána ma bizony lejárt már a Lohengrin lovagok és királyfiak mesevilága.

Igen bizony, sok kis titkos regény, apró tragédiának kisérő zenéje a kattogó írógép.

Néha a rendőrségnek is jut belőlük ízelítőnek. Mint ez az egy itt, mely a betörő osztály aktáiba temetkezik el rendesen!

Hősnője egy kis gépíró kisasszony. Nem adjuk teljes nevét. Elég ennyi, hogy Matildnak hívják. A hőse azonban hadd álljon itt leplezetlenül. Mivelhogy ugy nem lehet kiméletnek helye olyannal szemben, a ki csak egy pár hónappal azelőtt cserélte fel a durva fegyenczruhát finoman vasalt saccoval.

Öt esztendőt ült Illaván Feldmann Henrik – ez a derék ur itt - , ki valaha a tüt forgatta, aztán felcsapott kardalosnak. És vitte volna is hangjával valamire, ha a börtönczellák fülledt levegője rá nem feküdt volna.

És ilyen ember lett a csinos, ábrándos kis Matildnak az ideálja. Hogy, hogyan ismerkedett meg vele, azt maga sem tudja. Tény, hogy egyszerre csak előtte állott a tolvajdandy, s azóta Matild szemei mindig maguk előtt látták mosolygós, kissé czinikus arczát, mely oly híven tudta utánozni a becsületes, jó fiu mását.

- A származásom nem valami előkelő – mondogatta a betörő s szélhámos – bizony szabólegénységen kezdtem, de higyje meg, többet ér ez is a hivatalnokoskodásnál. Örökölni valóm van, és önállósítanám magam. Lesz az én feleségem még nagyságos asszony is.

Matild boldog volt, de egy hiányzott a teljes boldogsághoz. Bár eljegyezték már egymást, de a boldogság csak akkor egész, ha kikiálthatjuk a világnak is.
- Mikor veszi meg a jegygyürüket? – kérdezte félénken Matild. - Hadd lássa mindenki, hogy mennyasszony vagyok.
- Ma meglesz édes! – biztatta a betörő, mikor a napokban ellátogatott hozzá. A kis írógép leány egy vén kisasszonynál lakott, a ki maga is egy üzletben a tartozik s követel rovataiban böngészett. Azt mondották róla, hogy nagyon takarékos s szép pénzt spórolt össze. Ékszerei is vannak.
Feldmann is tudta ezt és – betartotta szavát. Este mikor Matild eljött a találkára, már várta. Messziről megmutatta a karikagyürüket.
Hogyne borult volna szerelmesen vőlegénye keblére a kis bizakodó Matild?!
De egyszerre csak egy igen komoly s szigoru ur lépett hozzájuk a kávéházban, hol habos kávé alakjában az eljegyzés lakomáját ünnepelték.
- Detektív vagyok ! – mondotta ridegen. Matild ijedten nézett rá.
Mit akar ez tőlük?! Kérdő tekintette fordult azután vőlegényéhez. És miért olyan sápadt ez?
- No Henrik öcsém! Hát megint csak bekerültünk? – folytatta a detektív. Elő azzal a pénzzel, meg az ékszerekkel!
A vőlegény látszólag zavarban volt.
- És most befelé! Maga is kisasszony jön velünk. A ki a Henrik kedvese, az sem lehet különb.
- Mi ez Henrik? – kérdezte végre ijedten minden ízében reszketve Matild.
- Egy kis tévedés! – felelte Henrik, de olyan bizonytalan hangon, mintha maga sem hinne benne.
A főkapitányságon aztán kiderült minden.
Feldmann Henrik a vénkisasszony lakását álkulcscsal felnyitotta, ékszert, pénzt zsebre rakott és feltünés nélkül igyekezett tovább.
A házbeliek azonban látták, bár akkor még nem tudták, hogy mi furcsa járatban van az az ur, a ki máskor is ellátogatott oda.
Matild sírva fakadt a rendőrségen.
- Henrik, miért nem volt őszinte hozzám:
Csak ennyi volt a zokszava.
- Kisasszony, adja ide azt a jegygyürüt az ujjáról ez is a lopott pénzen vett – szólt a rendőrtisztviselő.
Matild könyezve huzta le.
És itt következik megint a dolog poétikus része.
- Henrik, maga ezután is a vőlegényem. Ha kiszabadul, keressen fel. Lesz még tisztességes ember is magából.
A betörő csodálkozva nézett a lányra és egyszerre ellágyultak a vonásai…aztán odarohant a lányhoz és kezet csókolt.
- Hét, nyolcz év lesz, mire kiszabadulok! – hajtogatta lemondón.
- Nem baj! – biztatta Matild, és másnap, és harmadnap is a rendőrségen volt. Csak annyit akart megtudni: hogy van Feldmann Henrik?

Ugye bár szentimentális, lágy történet ez, a milyen sehogy sem illik bele ebbe a rovatba, mely bünügyi krónika néven a bün, önzés s gazságok rapportjait adja?
De higyjék meg, ép ezekben az élet sötét lapjairól leírt krónikákban néha több a szív, mint a becsülettel filiszterkedők egész életrendjében.