Látom Juhász Gáspárnét abból az időből, a mikor már nem tudott dolgozni és bottal járt. Mi, gyermekek, féltünk tőle, talán a Haláltól rettegtünk, ha az utczán találkoztunk vele. Cé Betű néninek csufoltuk a görbesége miatt s ő csakugyan olyan volt mint egy C.

Meghajlította testét az idő s fejével, leszögött fejével mintha a sírját kereste volna. Szegény asszony volt, sokat dolgozott. Így történhetett, hogy elfelejtett meghalni s nagyon megdöbbent, a mikor megállott kezében a dolog s észrevette, hogy él.

Cé Betű néninek csak leányai voltak s az ura után csakhamar meghaltak a leányok is. Három vagy négy leánya volt Cé Betű néninek s ezek férjhezadottan, fiatalon haltak meg. De hagytak maguk után bőven gyermekeket s Juhász Gáspárné nem is tudta volna összeszámlálni az unokáit.

De azután az unokák is fölnőttek, házasodtak vagy férjhezmentek, sokasodtak és szaporodtak. Cé Betű néni ritkán látta egyik vagy másik lemenőjét. Azok szerteszét szórva más falukban, városokban iparkodtak, kínlódtak, éltek.

Juhász Gáspárné pedig egyszerre csak nem tudta magát eltartani s rászakadt az unokáira s dédunokáira. Nyolczvan esztendős elmúlt már s már a botot is elejtette a tizedik lépésnél. Ekkor egy szánakozó, jó ember a falunkból kocsiba ültette s elvitte az egyik unokájához Cé Betű nénit. Az unokák és a dédunokák haragosan döbbentek meg s adták egymásnak kézről-kézre Juhász Gáspárnét.

Már a neve is idegen volt nekik, volt közöttük mindenféle nevű, de ez a Juhász név elmult volt a Cé Betű néni leányaival. A Kovács, Szabó, Baja, Sándor, Bene és a többi nevek idegenül bámultak a Juhász névre. Juhász Gáspárnét egy évig utaztatták egymás között, mérgesen, keserűen a rokonok.

Mondják, hogy Cé Betű néni soha olyan vidám nem volt, mint ez év alatt. Nagyszerűen kihullatott lelkéből, fejéből minden emlékezést, tudatot az utaztatás. Tetszett neki, hogy mindig új arczokat lát, mert látni és beszélni még tudott. Mi, falusi gyermekek, pedig kíváncsian kérdezgettük, hol van Cé Betű néni?

Egyszer Cé Betű néni valamelyik dédunokájához vitetőben elaludt boldogan a kocsiban s elfelejtett fölébredni. Mivel a kocsi nem messze járt a mi falunktól, idehozták, de már koporsóban Cé Betű nénit. Az unokák és dédunokák közül senki se volt a temetésen s Cé Betű nénit az ura sírja mellé ásták el.

Ott voltunk, az egész falu, a temetésen s mi, iskolás fiuk, halotti zsoltárt énekeltünk a kántorral. Rejtelmes és egy kicsit tréfás volt nekünk a dolog, mert a koporsó egyenes volt. A temetés után a Bika-réten játék helyett suttogva, alkonyatig beszélgettünk a csodáról, hogy hogyan egyenesedett ki Cé Betű néni?