Vékony kis füzet, de érdekes, mindenképen figyelemre méltó költőt visz a közönség elé: Gellért Oszkárt, a kinek már vagy hat-hét év előtt jelent ugyan meg könyve, de a közbeesett hosszú szünetben, miután lapokban a legutóbbi időkig felette ritkán találkoztunk vele, szinte elfeledtük.

Annak idején, 1903-ban tartózkodva fogadtuk, zavart az a küzdelem, melyet a kifejezés formáival folytatott, reflektáló hajlama pedig hidegnek érzett. Teljesen még ma sem vergődött ki ezekből a bajokból, még ma is megesik, hogy nem találjuk meg azt és úgy versében, a mit s a hogyan belevinni akart.

Ma is első sorban reflexió-lirát csinál, nem az érzés hevével vagy közvetlenségével igyekszik hatni, hanem a gondolatnak keresi azt a szinét, ritmusát, misztikumát, a melyből a költői hatás fakad. Nagyon vonzza és érdekli – a hogy régebben is vonzotta és érdekelte – a vallás misztikuma, Jézus alakja, de ehhez is öntudatával fordul.

Egy két verse a családjáról, kivált a kis fiáról a kis kötet legszebb versei; a Gyermekisten négy strófája fogott meg minket legjobban az összes versek között. Úgy gondoljuk, hogy Gellért Oszkár a nehezen fejlődő egyéniségek közül való, de még jelentékeny fejlődés perspektivái nyilnak számára s akkor fog csak kiderülni, hogy csakugyan elsőrendű művészi intelligenczia lakik benne.