A délolaszországi földrengés borzalmai szinte meghaladják az emberi képzeletet. Ma már kétségtelen, hogy az áldozatok száma jóval felül van a másfélszázezren, az anyagi kárt pedig ki sem lehet számítani. Páratlanul áll az események előterében az olasz királyi pár fáradhatatlan buzgalma és humánus közreműködése az óriási mentési munkálatokban.

A király és a királyné, leküzdve az iszonyatot, a melyet a rettenetes pusztulás látása kelt, hősies kitartással jártak-keltek a borzalom színhelyén, bátorítva a sebesülteket, a csüggedőket és munkára serkentve a mentők ezreit.

Az olvasóközönség szemei előtt mintegy megelevenedve tünnek fel az események képei, a melyek hű tükrei a rettenetes pusztulás megható részleteinek. Jórészt katonák végezték a mentést, mert ilyen óriási pusztulás színhelyén csakis fegyelmezett tömegekkel lehet eredményes munkára számítani. Alább közölt képeinken látható, a mint az olasz király a sebesültek között megjelen, bátorít, rendelkezik és biztatja a körülállókat.

Messinában a végzetes katasztrófa helyén természetesen óriási munkát adott az áldozatok holttestének tömeges eltemetése. Nap-nap után százszámra temették a halottakat, kiket minden oldalról a székesegyház előtti térre hordták először össze. Onnan a holttesteket a citadellába vitték a hol óriási tömegsírokban helyezték el őket.

Nagy otromba bárkákba, a melyeket azelőtt szénszállításra használtak, vitték át a vízen a holttesteket. Azoknak a járműveknek minden zuga megtelt, ócska ajtókból vagy ablaklákból hirtelen összetákolt ravatalokkal, a melyeken hiányosan letakarva három-négy halott feküdt egymás mellett.
A járművek orrán és farán rendesen egy-egy katona állott karbolos vattával, bedugott orrlyukakkal és fülekkel, egyetlen kiséreteként a szomoru menetnek.