Magyar népművészet.

1909 | Február

Magyar népművészet. Jó ideje beszélnek már nálunk arról, hogy a magyar művészet többi ágainak is abból a forrásból kellene megújulni, a mely egykor, a mult század negyenes éveiben megtermékenyítette és a virágzás tetőpontjára juttatta a költészetet: a népieshez.

A hogy akkor a népköltészeti gyűjtések közlése nyomán azonnal megtelt költészetünk nemzeti tartalommal, úgy kellene főleg az építészetnek, az ipariművészetnek és a zenének is magába olvasztani a meglevő népies emlékek tanulságait.

Ehhez azonban alapföltételül a rendszeres gyűjtés szükséges s ez a feladat a mi nemzedékünk kötelessége, mert ma még aránylag elég gazdagon megvan a nép körében az anyag s a tradiczió még él és alkot, de maholnap ki tudja nem pusztul-e el épen az, a mi jellemző s a tovább fejlesztés legéletképesebb csiráit leginkább magában rejtő anyag.

Ebben a tekintetben máris nagy mulasztásokat követtünk el; a mint hogy a közélet minden terén a nép s a népélet elhanyagolásának súlyos bűne terheli az utolsó emberöltő nemzedékét. A népművészet emlékeinek gyűjtése és feldolgozása nagyobb erővel indult ugyan meg már a kilenczvenes években, főkép az ethnographusok és az iparművészek szép eredményekre is jutottak, de törekvéseiknek megvolt az a hiánya, hogy különleges szempontokból, tehát nem az egész népművészet egyetemének szempontjából dolgoztak, a mi az egyes adalékok elszórtságát eredményezte s munkálkodásuk eredménye jóformán teljesen csak a szakemberek s a dolog iránt közelebbről érdeklődők körében vált ismeretessé.

A mi egyes kiállításokon a nagyközönség szeme elé került, az sohasem mutatta az egészet csak réseket nyitott egyes részletek megismertetésével, a melyeken át többé-kevésbbé hézagos bepillantást nyerhettünk abba a művészi szellembe, a mely népünkben ezredév óta sohasem enyészett el.

A fontos dolog pedig az volna, hogy mint annak idején Kriza, Erdélyi, Gyulai és Arany László, népköltési gyűjteményeikkel nem a szakemberekhez, hanem az egész nagy olvasóközönséghez szóltak s ezzel hathatósan támogatták nagy költőinket az eredeti népies elemeknek a költészetbe való beolvasztásában.

— Ép úgy népies művészetünk emlékeinek ismeretét, és pedig nem egyes elszórt közlésekkel, hanem rendszeresen, lehetőleg teljes képet nyujtva, szintén a művelt közönség lehető legszélesebb rétegeiben kell terjeszteni, hogy ha talán mégis elkövetkeznének azok a nagy művészek, a kik a maguk művészetében elvégzik azt, a mit Petőfi és Arany végeztek a költészetben, kész és együttérző támasztékot találjanak a közizlésben s ne kelljen tehetségük java részét a megértésre való küzdelemben elfecsérelniök.

Mint erre való munka s a magyar népművészet dokumentumainak első az egész magyar népre s minden képzőművészeti megnyilatkozására kiterjedő gyűjteménye tagadhatatlanul alapvető jelentőségű az a négy kötetre tervezett gyűjtemény, melyet Malonyay Dezső állított össze s melyből most jelent meg a második hatalmas kötet.

Ez a kötet a Székelyföld anyagát dolgozza fel. Ez talán népművészeti szempontból legismertebb része hazánknak, de ha csak elkezdünk is lapozni Malonyay könyvében, mindjárt meglátjuk, mily hézagosan és tökéletlenül ismertük. Pedig milyen gazdagsága van itt a maguk naiv egyszerűségében is művészi becsű s a továbbfejlesztésnek nem is képzelt lehetőségeit nyújtó adalékoknak!

Hímzések, egyéb kézimunkák s ruhadíszek, építkezés, fa-faragások stb. akkora mennyiségben s olyan finom érzékű megválogatottságban kerülnek szemünk elé, hogy alig veszszük észre, a felületes nézegetésből élénk érdeklődés lesz, a mely mind behatóbb tanulmányozásra ingerel. S ez ennek a munkának nem csekély érdeme: szinte szuggerálja az embernek az érdeklődést.

Ezzel érheti el legfőbb czélját, a népművészet iránti szeretet felköltését. A kép-anyag, a melyet Malonyay nagy fáradsággal gyűjtött össze, a munka törzse, ebben nagy segítségére voltak az ügy iránt lelkesedő művészek, Körösfői (Kriesch) Aladár, Undi Mariska, Groó István, Medgyaszay István, a kik finom kivitelű tollrajzokkal, tus-festményekkel és színes vízfestményekkel járultak hozzá a munkának nemcsak díszéhez, hanem tárgyi gazdagságához is.

A szövegben, melyet mások adalékainak felhasználásával írt meg Malonyay, nem száraz magyarázatokat ad, nem is tulajdonképeni tudományos meghatározásokat, hanem irodalmi formában tárgyalja az anyagot, megismertet a vidékkel s népével, melynek körében a gyűjtést folytatta, aztán gyűjtése módjának leírásával, egyes tipikus alakok szemeink elé állításával eleveníti meg adatait.

A szöveg neki arra való, hogy levegőt adjon a képekben közölt tárgyi adalékoknak. Ezért az olvasót mindig érdekli, a mit ír. A tudományos szempont hangoztatói talán máskép szeretnék, de a munka czélja így van jobban elérve. Kiállítása dolgában is a könyv a legszebb magyar könyvek egyike sok százra rugó szövegképe s külön mellékletei kőzött alig van, a mely ellen komolyabb kifogást lehetne tenni.