Ady Endre izgató egyénisége körül annyi beszéd, vita, agitálás folyik már vagy két év óta, hogy mindenki elmondta körülbelül mindazt, a mi mondanivalója róla volt. Az álláspontok világosan állanak körüle, új anyagot a vitába csak az vihet bele, a ki az ellentétet szítani akarja a szemben álló nézetek között.

Annyira végre eljutottunk, hogy Ady szokatlan tehetségét, igazi költői hivatottságát ma már nem tagadja senki, a ki az egydül jogosult irodalmi szempontokból szól irodalomról s elvégre mégis csak ez a fődolog akkor, a mikor költőről szó van.

A ki még küzd ellene, azt nem annyira a költő műveinek művészi tartalma, mint inkább iránya ingerli ellene, s talán a költő személyes szereplésének egyes mozzanatai, melyek másutt aligha rínának annyira ki, nálunk azonban szokatlanságuknál fogva kihívják az ellenmondást. Ennél minket sokkal jobban érdekel, mit hoz a költő legújabb könyvében, jelent-e ez a könyv pályáján fejlődést?

Mindjárt az elején megállapíthatjuk, hogy jelent, még pedig jelentékeny fejlődést, pontosabban szólva tisztulást, bizonyos zavaroktól való szabadulást. Mi is jobban beletanultunk sajátos, egyéni formanyelvébe, ő benne is kiérlelt a fejlődés egy s más kiforratlanságokat.

Hangos jajveszékelése, melynek régebbi köteteiben, igaz néhány az emberi lélek mélyeiből feltörő hangot köszönhetünk, de a mely kevésbbé szerencsés órákban épen zajosságával gyanút keltett maga iránt, most halkabb s ezért művészibb fájdalommá nemesedett, daczos, elkeseredett magyarsága megtisztult a túlzásokból, melyek révén annyian félreértették, s a faját fájdalommal szerető, sorsát remegő aggodalommal néző magyar ember igaz és őszinte szavait mondatja vele.

A keserű izű, duhaj tobzódásnak alig van nyoma is új könyvében. S mindez a fejlődés a nélkül ment végbe, hogy egyik legfőbb ereje: közvetlenség csak egy parányit is elhúlt volna. A költő fejlődött s vele fejlődött költészete.

Örömmel és elégtétellel jegyezzük ezt fel mi, a kik elejétől fogva biztunk benne, hogy meg fog szabadulni azoktól a ballasztoktól, melyek inkább a költő helyzetéből, mint egyénisége természetéből folyva önmagával s olvasóival való tisztázódását megnehezítették.

Most már igaz művészettel s az igaz művészetet jellemző egyszerű eszközökkel tudja megoldani a legnehezebb művészi problémákat, kifejezni a legnehezebben kifejezhető érzés-árnyalatokat. Régi nagy ereje, a színes, mindent kifejezni tudó nyelv megmaradt:

egy sorba most is egész gondolatsort tud tömöríteni, egy inverzióval, egy-egy szónak kissé szokatlan elhelyezésével most is ki tud fejezni olyan érzés-árnyalatokat, a melyekre eddig hasztalanul kerestek kifejezést, szavak, szólamok, fordulatok új színt, értéket, szépséget kapnak a nyelvén.

Új, meglepő, színes képeknek egész seregét hozza most is, majd minden versében találunk ilyet. A ki megtanulta az ő gondolata járást és formanyelvét követni, az lépten-nyomon új szépségekre bukkan verseiben. A magyar bánatot tükrözi, azt a keserűséget, a mely mindig belevegyül magyar érzésünkbe s a mely ezredévi szenvedés öröksége lelkünkben; a szerelemnek kielégíthetetlensége, a mely a teljes egygyé forradás lehetetlen vágyába hajt két, különnemű embert.

A költőnek hányódása az önmagában való bizakodás magaslatai és az önmagán való kétségbeesés mélységei között, szeretete az elnyomottak, szegények, szenvedők iránt, a falu nyomasztó, ködös, téli képei s az Istennel való pogány vívódás, a mely nem tud beleilleszkedni a dogmába rögzített vallásosságba, de Istentől elfordulni sem tud s néha a kálvinista zsoltár hatalmas erejű hangján szólal meg ajkán, - ezek adják témáinak javarészét.

S a kötet száznál több verse között, ha vannak is értékre, erőre különbözők, alig van egy is, a melyben nem volna meg az igazi művészet fényének legalább a villanása.