Csupa párbeszéd szám szerint huszonhét, - ez Molnár Ferencz legújabb könyve. Mindegyikben két alak áll egymással szemben, mindegyik egy-egy karakter-típus s ezek beszélgetéséből fejlik ki vagy valami lélektani finomság, az emberi léleknek eddig be nem világított zúga, vagy valami társadalmi viszonyainkra jellemző vonás, néha csak egy színes elmésség, egy parados ötlet.

Ez a párbeszédes forma nagyon illik Molnár Ferencz egyéniségéhez, bele tudja rejteni minden jellemző tulajdonságát, ötletességét, stilművészetét, sajátos látásmódját, a mely az élet dolgainak legelőször a visszáját látja meg, torzító hajlamát, előadásának közvetlenségét a mely többnyire úgy hat, mintha nem is írás volna, hanem élő szó.

Ebbe a könnyed formába, a mely voltakép nem egyéb, mint a zsurnalista croquisnak irodalmi formává emelése, belefér Molnárnak egész szatirikus természete, a mely a nagy dolgokat apróságokon keresztül láttatja meg, lefejti róluk az illúziók rájuk rakódott rétegeit, kíméletlenül lehámozza emberekről, dolgokról a hazugságokat e a magok valóságában mutatja be őket.

A stílus elevenségénél fogva az egyes párbeszédek úgy hatnak, mint apró kiszaggatott darabok az életből, még akkor is, ha annak, a mi el van bennük mondva, ellentmond érzésünk vagy tudásunk. Melegség ritkán van bennük; az író szívesen mulat azon, ha az embereket eredeti gonoszságukban mutathatja be.

Kissé keserű ízű torzkép-rajzoló, szeret disszonancziákkal dolgozni, akár az előadás tréfás, elmés hangja és az elmondott történet tragikus komorsága, akár pedig a hagyományosan nemesnek, szépnek tartott dolgok visszájára fordítása adja ki a disszonancziát. Az asszonyokban, a kikkel nagyon szeret foglalkozni, a hazugságot látja legjellemzőbb vonásul, melynek a férfi, akár férj, akár csak szerető, mindig áldozatul esik.

Kitűnő psychologusa a serdülő gyermekeknek, de nem a megszokott bájos színezetben látja őket, hanem a leendő ember önzésének, gonoszságának fejledező körvonalait veszi észre legelőször bennük. Semmi nincs távolabb tőle, mint a szentimentálitás, inkább mutatkozik kegyetlennek, semhogy ellágyulásait elárulja.

A pesti köznapi társalgási nyelvet, melyen eddig csak gúnyolódni tudtak a könnyen megbotránkozó nyelv-javítók, nagyon jól tudja felhasználni a jellemzés eszközéül s ezzel irodalmi jogosultságot ad neki. Általában áll róla az, hogy egész természete sajátlagosan pesti termék, a czinizmusa, gúnyja, keserűsége, eszessége, érzésének szinezete a magyar főváros életében teljesen benne élő, abból sarjadzott s abba visszatérő pesti fiatal ember lelkéből való.

Szándékosan mondunk fiatalembert ; ez a típus jóformán csupa fiatal emberből áll, mert csak a legújabb időben alakult ki, a budapesti élet specziális jellegének kialakulásával együtt. Hogy ezt a tipust meg tudta szólaltatni, ez a legnevezetesebb ujság, melyet Molnár hozott az irodalomnak. S hogy az ember érti-e ezt a tipust, tud-e legalább valamennyire vele érezni, attól függ az is, hogy rokonszenvesnek találja-e azt az egész szellemet, mely Molnár munkájából árad.

Ebből magyarázhatók azok az erős ellentmondások, meg azok a lelkesedések is, a melyeket eddigi szereplésével keltett — Itt említjük meg, hogy Molnár Ferencz legújabb szindarabja, a Liliom, egy csirkefogó élete és halála, melyet a szerző maga külvárosi legendának nevez, könyvalakban is megjelent abban a tetszetős, kézbevaló kiállításban, melyben Az ördög ismert és kedvelt lett. A darabban sok olyan dolog van, a mit olvasva jobban felfog az ember, mint a szinpadí előadásban s ezért érdemes kezébe venni annak is, a ki a színpadon már látta.