A segesvári csata hatvanadik évfordulóján ünneplő közönség zarándokolt a fehéregyházi síkra és a Petőfi-Társaság égő piros rózsákat hintett el a sirokon, a melyek egyikében a legtüzesebb szavú magyar poéta hamvait rejtjük. Akármelyik sír az övé, mindegyik olyan, a mely megérdemli a nemzettől a virágot.

Ha a méreteiben talán nem is volt országos ez az emlékünnep: ez senkit el ne keserítsen. A Petőfi Sándor dicsőségének és halhatatlanságának még temérdek ünnepét hozza az idő és minden következő ünnep , az ő örökkévalóságának ,minden újabb születésnapja jelentősebb, gazdagabb. Szélesebb és pompázóbb lesz az előttevalónál.

Petőfi ráér, mert ez a rejtelmesen távozott lánglélek a szivek gyönyörűségében, hálájában és tiszteletében még itt lesz a földön, mikor mi és utánunk nemzedékek egész sora már elment és – elfelejtetett. És az ő emlékezetének ünnepe mindenkor örömünnepe lesz a nemzetnek, a mely benne a maga örökkévalóságának egy részét kapta a Gondviseléstől.

Oly dicsőséget és oly kincset, a melyet az egész világ elragadtatással csodál és a melyet a magyarságtól soha el nem vehet se hatalom, se ármány, se erőszak, se ravaszság, se az időknek rombolása. Ez a boldog és büszke tudat a kegyelet mellé csak az öröm érzését engedi a szivünkbe még akkor is, ha a sírján állunk annak, a ki nemzeti dicsőségünket ilyen kincscsel gazdagította. Petőfi Sándor maga szerezte meg magának a halhatatlanságot: adja Isten, hogy nemzete az ő dicsőségét időtlen idők multán is megünnepelhesse.