Pócsmegyer környékén rozzant viskó áll. Szomoruan néztek ütött-kopott falai a Duna hömpölygő vizére. Udvarán gaz és dudva terem, s fekete éjszakák idején süvitve rohan neki a szél. Mint egy darab rom a régi virtusos időkből, mikor még délczeg betyárok ölelkeztek bent a csárda lányával, s messzire kihallattszott a nóta:
„Befutta az utat a hó”…

Vége a romantikának! A szegény legények ugyan nem vesztek ki, de mily másképpen festenek most.
Görnyerd, sápadt alakok látogattak ide néhanapján. Nem az erdők, a rónák mélyeiből hozta őket a szellők szárnyán járó paripa. A nagyváros nyomorult kuczkóiból pöfékelő masinán jöttek ide, s titkon lopva surrantak be az utszéli elhagyott csárdába, és azután csendesen folyt a munka. Csak a petroleumlámpa homályos fénye, egy-egy kalapácsütés árulta el, hogy ott vannak.
Vajjon mit végeztek?...
Elárulja egy rövid rendőri hír, mely emigyen kezdődik:
Elfogott pénzhamisítók. A rendőrség karöltve a csendőrséggel egy veszedelmes pénzhamisító bandát leplezett le a napokban…
Az utszéli csárda pénzverő mühelylyé lett. Az olvadt ólomból bágyadt képü koronák kerültek elő, s zacskókba gyömöszölve vitték őket a nagyvárosba, faluhelyre.

Egy öreg asszony képe néz felénk. Kerek hetven év nyomorusága teleszántotta arczát, lábaiba bekéredzkedett a köszvény. Már csak ugy valahogy tipeg.
Kemenyik Teréznek hívják. És ő volna a főbünös.
- Én rendeztem az egész dolgot! – mondta a rendőrségen. Én buzdítottam az embereket s én igyekeztem tul adni a hamis pénzen.
A tisztviselő kételkedőn csóválta a fejét.
- Nem hiszem én azt Teréz néném. Maga ugyan nagyon ügyes asszony és sok szépet csinált már végig, a miért egy kis börtön is kijárt, de maga ebben a bandában csak amolyan lógós volt.
Az öregasszony ravaszul hunyorított.
- Hát jól van! Négyszemközt meg is mondom a tekintetes urnak az igazat. Persze, hogy nem én tőlem indult ki az egész, de tetszik tudni, itt van ez a Greiczervoszky Illés, a kinél én Rákospalotán már évek óta lakom. Derék jóravaló ember…
- No-no, esztendőket ült…
A matróna legyintett a kezével, mintha csak azt akarná mondani: Ugyan tesz is az valamit?!
- Tartott az Illés étellel, lakással. És én hálás vagyok. Magamra vállalom az egészet. Az Illés meg a többi még fiatal, de nekem már ugyis alig van egy pár évem. Elpusztulok a fogházban, hát aztán? Én értem ugy sem kár, de a többi még élni akar.
A vén matróna mentési kisérlete azonban természetesen kárba veszett. Hüvösre került a pénzgyártó szövetkezet valamennyi apraja és nagyja, körülbelül nyolczan.
Szinte mind már volt büntetve pénzhamisítás miatt. Csodálatos mesterség is ez. A ki egyszer belekóstolt, nem tudja abbahagyni. Még a köznép sem nézi nagy bünnek.
Hisz csak az államot csapják be! – így gondolkoznak. Azt az államot, mely a szolgabírót meg a végrehajtót küldi nyakukra.

Akár hiszi valaki, akár nem, tény, hogy a mi pénzhamisítóink nagyobbrésze mind faluhelyről kerülnek ki. Földmívesek, kisgazdák fognak bele ebbe a mesterségbe. Tessék most is a hurokra került pénzhamisító banda listáját megnézni! Pócsmegyeren a csendőrök négyet tartóztattak le. Mind a négy lajblis, csizmás ember. A banda ügyeit Ujpestről dirigálták és az intézők is a falu porából ide vedlett mesteremberek és napszámosok.

Délmagyarország és a Budapesttel szomszédos megyékben verődnek össze leginkább pénzhamisító bandák. Nyomukban kullognak pedig a hamis pénzigérgetéssel szédelgők is.
Sok dolog van ezekkel az összeverődő bandákkal. Ravasz, minden hájjal megkent paraszti észszel dolgoznak és a csendőrség-rendőrségnek ugyancsak résen kell lennie.
De talán egy sincs, mely annyira érdekes lenne, mint ez a legutóbb Budapesten és Pócsmegyeren lefülelt pénzgyártó szövetkezet, melynek védasszonyaként az öreg Kemenyik Teréz mondja magát.
Mert csakugyan asszonyi és s furfang volt a lelke ezeknek a fegyház levegőjén nőtt nyers, de egyszerű embereknek.

Egy bognárnak a felesége: Szigeti Józsfné – a csali Palula, a hogy elnevezték – szervezte azt a nyolcz embert ólomkatonák gyártására. Az ő eszméje volt a pócsmegyeri csárda megvétele, ahol ötkoronásokat gyártottak, s idővelő ő rendezte be a rákospalotai koronagyártó fiókot is.

Mikor a rákospalotai otthonban Greiczervoszky Illés házában a detektívek házkutatást tartottak, a fürgeszemű Paula a konyhaszekrény tetején hátul egy véletlenül ott felejtett zacskót pillantott meg. Tele volt hamis koronásokkal. Észrevétlenül lekapta s Greiczervoszkyék másféléves gyermekének a hasára kötötte.
- Ne sírj kis baba… a rossz bácsik téged nem bántanak!
A gyerek becsületesebb volt, s torkaszakadtából ordított. A nehéz zacskó megfeküdte gyomrát.
Végre is gyanusnak tűnt fel a detektíveknek Paula asszony gyöngédsége, kit erről az oldaláról nem igen ismertek, és ők is utánanéztek, hogy miért bőg a gyerek.
Hamarosan megkapták a feleletet. A zacskó s hamis koronások megkerültek.
Szigeti Józsefné természetesen legelsőnek vándorolt be a főkapitányságnak fehérre meszelt egyik czellájába.
Mikor letartóztatták egy kicsit adta a meglepettet, kicsit nem. Aztán elgondolkozott.
- Csak azt nem értem – szólalt meg végül, - hogy miért lopnak az urak is?
- Mit akar azzal mondani?
- Mert, hogy mi szegény emberek lopunk és csalunk azt értem. A szegény embernek nincs más sora, ha meg akar élni ezen a czudar világon.
Így bölcselkednek abban a világban, melyre nehéz börtönajtók csapódnak.