Szokatlanúl nagyszabású arányokban tartották meg az idén a Balaton környékén a hadgyakorlatot. Össze-vissza száznegyvenezer embert összpontosítottak; oly hadsereg ez, a minőt aligha látott az a táj – a czezumóri ütközet óta, a melyben a hunnok leverték a gótokat.
Kétségtelen dolog, hogy a király nagy életeseményének, hatvanéves osztrák császári jubileumának a tiszteletére gyűlt össze ez a roppant fegyveres erő. Persze nekünk az osztrák császár jubileumához semmi közünk sincs; annyiban azonban mégis örvendünk az idei hadi eseményeknek, hogy azok magyar földön mentek végbe és a velük járó óriási költekezések magyar vidéken estek meg.

Mondják, hogy az idei hadgyakorlat voltaképen a király bucsúját jelenti a hadseregtől, ezért ment oly óriási arányokban végbe. Akárhogy van is a dolog, annyi bizonyos, hogy a magyar és osztrák haderő egész nagyságában jelentkezik most a világ szeme előtt, látniok kell mindeneknek, hogy Ferencz József elsőrendű nagyhatalom erejével rendelkezik. Aligha csalódunk, ha föltesszük, hogy a monarkia e roppant erőmutatványában csendes tüntetés foglaltatik általában a nagyhatalmak, de különösen a Balkán számára. A Balkán-félsziget most nagy események szinhelye. Épen ezekben azidőkben kelt új életre a „beteg ember”: Törökország, és ez bizony igen közelről érdekli a Habsburg-uralmat is.

Tudvalevő dolog, hogy Bosznia és Herczegovina, mikor a monarkia elfoglalta, török terület volt, beletartozott az európai oszmán birodalom testébe. Igaz, hogy akkor a török szultán még csak kisérletet sem tett, birtokát fegyverrel megoltalmazza, ám ez csupán tehetetlen állapotából folyt s nem jelentette azt, hogy a török nemzet örökre lemondott erről a területről. Eddigelé a megujhodott török kormányzat még csak czélzást sem tett arra, hogy ezt a két tartományt visszaköveteli, de nincs kizárva az az eshetőség, hogy egykor még szőnyegre hozza ezt a kérdést.

Ott van aztán a nagy-szerb mozgalom: Szerbia alig csinál titkot belőle, hogy erkölcsileg és anyagilag támogatja azt a törekvést, a mely forradalmi úton akarja megteremteni a mai Boszniából, Herczegovinából, Szlavóniából, Montenegróból és Szerbiából a nagy szerb államot. Természetes, hogy ez a mozgalom nyilván a monarkia bőrére megy s bizony ezt a fészkelődést nem szabad tétlenül nézni. A közmondás is azt tartja, hogy csirájában kell elfojtani a bajt.

Olaszország magatartása sem olyan, hogy teljes megnyugvást kelthetne a magyar-osztrák érdekek körében. Hibába minden hivatalos békecsók, mégis észre kell venni, hogy Olaszország folytonos fegyverkezésének éle a szárazon és a vizen egyenesen a monarkia ellen irányul. Bizonyos, hogy az olasz nem fog nyugodni addig, míg legalább fegyveres kiséretet nem tesz Tirolnak és Triesztnek Olaszországhoz való csatolására. Más kérdés aztán, hogy ez sikerülni fog-e vagy sem?
Mindezeket meggondolva, valószinűnek látszik ama föltevésünk helyessége, hogy a jelenlegi óriási hadgyakorlatoknak tüntetés jellege van Törökország, Olaszország és a balkáni szerb törekvéssel szemben. Az egyes ember az öklét mutatja az ellenfélnek, az országok a hadseregüket. A legfelsőbb körök meg akarták mutatni mindenkinek, a kit csak illet, hogy itt egy rengeteg nagyságú, harczrakész hadsereg van, a mely könnyen gyűl össze, kifogástalan állapotban van és fölszerelésben félelmetes.