A főkapitányság második emeleti folyosóján történt. Két uri ember belém ütközött.
- Kérem hol van Tóth János kapitány ur? – kérdezte az egyik kissé idegenszerű kiejtéssel.
- Egyenest a harmadik ajtó! Milyen ügyben keresik?
- Jelentkezni akarok! – felelte az előbbi ur. Kragujevic Spaso jogszigorló vagyok. Hallatlan, hogy miket írnak össze a lapok rólam.
- Ahá, a bécsi eset…
- Igen. Hát kérem, képzelje csak: Ön előtt egy rablógyilkos áll. A lapok szerint. Tessék rajtam végignézni. Ugy-e bár így fest egy rablógyilkos? Nevetnék, ha nem boszankodnám. Jelentkezni akarok s tisztázni akarom ezt a buta dolgot
És Kragujevic jelentkezett.
- Igen, igen, Rövid telefonikus értesítést kaptunk Bécsből, hogy önt puhatoljuk ki, - szólt udvariasan s bünügyi osztályvezetője – de hát miben ál a dolog? Tessék helyet foglalni és elmondani az egészet. És Kragujevic, az utóbbi évtizedek legelvetemültebb gonosztevője, előkelő hányavetiséggel belevetette magát a pamlagba és egy ártatlanul meghurczolt ember keserüségével kezdett diskurálni.
- Az ember válogassa meg mindég azt, kivel barátságot köt…Ez a Reitz egy kétes alak.
Élénken, fürge tempóban, de valami fojtott izgatottsággal adta elő Kragujevic Spaso remekül kieszelt védekezését, melyből kiderült, hogy az – ki őt rablógyilkossággal vádolja – őt megakarja lopni, de hát tetten érte s akkor a bécsi csirkefogó nekiugrott s fojtogatta.
Ezer szerencse, hogy megmenekült.
- Kérem, ezt az ujságban közzétenni. Előkelő barátaim vannak, a legmagasabb körökben fordulok meg s bár senkisem veheti józanul komolyan ezt a nevetséges vádat, de elégtétel kell nekem, minél hamarább elégtétel. Aztán ugye-bár elmehetek?! Menyasszonyom van, szegénynek megszakad a szíve, ha eleven czáfolatul mellette nem termek.
- Hogyne?!... azaz, hát csak elválik! – felelte óvatosan a rendőrkapitány.
Kragujovicot aztán a referenshez vezették jegyzőkönyvi kihallgatásra.
A rendőrkapitány pedig sokáig elgondolkozott. – Hm, nagyon érdekes eset! De gyanus, nagyon gyanus…
Azóta elmult már néhány hét s az elegáns lakkczipős ur kifogástalan gehrokkjával már az ügyészség börtönében pihen. A rendőrség kutató tekintete alatt alig egy pár nap mulva megelevenedett, ennek az uri haramiának egész fertelmes multja.

Egy ember porladozik künt a berlini temetőben, akit a szalonkabátos rablógyilkos ugyanazon kezekkel fojtott meg, melyekkel a gentry-kaszinóban parolázott. Egy másik pedig a bécsi kórházban vívódik sulyos sebeivel. Azok a karcsu vékony ujjak szorongatták majdnem halálra a torkát, melyek előkelő jourok teáscsészéit kifogástalan elegancziával emelték…

Pitsval bűnözői között nincs nálánál feketébb alak, Ponson du Tersil fantáziája sem tudott oly rémes meséket szövögetni, mint a minőket ez a gonosztevő végigcsinált, a ki beteg emberek gárdájából szemelte ki áldozatait. Hidegen és czinikusan. Még előttem vannak a szemei. Ugy a hogy először találkoztam vele. Sajátságos csillogó tekintet, hivogató és buja. Merész és mégis lágy. Vajjon hol láttam ilyen szemeket? Az a különös fényük…

Elgondolkozva haladtam az utczán. Már este volt. Egyszerre a mellékutczából ringó derékkel, negédes járással egy czifra lány jött ki. Rám nézett és sietve tovább kotrózott. Az ő fajtabeliek nem szeretik a rendőrt.

Megvan! Megismerem a szép Spaso tekintetét. Annak a czifra leánynak is ugyanolyan volt a nézése.
A foglalkozás nemcsak a jellemmet gyártja át, a külsőre is odatelepszik a karakterével.

A szép Spaso is kendőzte az arczát, festette a szemöldökét s jó pénzért odaadta magát annak a rut, visszataszító szerelemnek, mely Eulenburg s Moltke herczeg perében minduntalan zárt tárgyalásokat produkált….

Ujra találkoztam Kragujevic Spasoval. Ott ült csendesen, szomoruan az ügyészségnek egyik czellájában. Az elegáns világfi megrokkant. Még megvan a maga ruhája. De hol van a hófehér gallér, a hódító nyakkendő?! Nyűtten, ránczosan kivánkozik le róla a szalonkabát.

Ki ismerné fel ebben a fotográfiában az előkelő Spasot, kire a mamák vágyakozó szemmel néztek fel és összesugtak: Jó párti!
A jó párti igen siralmasan fest. Megtörten lehajtja fejét s órákig néz maga elé, majd idegesen, fázósan összeborzong. Mintha a távolban akasztófát ácsolnának…
- Ismer Spaso! – kérdeztem.
- Igen, mintha… láttam volna.
Egy kicsit már nehezen nyögi a szót. Egészen kitanult a csevegésből. Vontatott a szavajárása, mint az olyanoké, kik félnek minden kimondott szótól. Nehogy vesztükre legyen.
- Hát bizony Spaso, nem sikerült az ügyet tisztázni!
A lapok csak írnak magáról, de mennyit írnak!
- Mindegy az most nekem, uram. Nem törődöm már semmivel. Az már bizonyos, én végeztem.
- Mondja, nem sajnálja az a tengersok bűnt? Ön az intelligens ember, ki előtt fényes karriáre állott…s ilyen nyomorultul végezni?!
Lesütötte a szemeit a szép Spaso s egy pár könycsepp gurul végig az arczán.
- Nem vagyok én egészen rossz ember! – szólt kevéssé vártatva hald hangon – arról nem tehetek, hogy utáltam a nyomorgást. Hány más van, a ki hasonlókép vergődik át a nyomoruságon, csak gazdag ember válogathat az eszközökben. Én talán csak ügyetlenebb voltam…
A hang erőre kapott. Megint a czinikus Spaso állt előttem.