Hivatalosan is beeveztünk az őszbe. A napok mind kurtábbá válnak… még jóformán meg se melegedtünk a verőfényben s már is bucsut int. Itt a hossz est. Itt tehát a szezonja azoknak a homályban nevelkedő alakoknak is, kik álkulcscsal s feszítővassal kezükben indulnak prédakeresésre. A betörők pihent gárdája ujra nekilát a munkának.

Bőségesen illusztrálják ezt a mind sürübb panaszok, amelyek egymást érik a kapitányságon.
- Színházban voltunk, a kabaretet néztük meg, csak a városba ugrottunk egy kis bevásárlásra, - valamennyi ezzel kezdi – s a mint hazajöttünk, az előszoba ajtaját csak ugy betéve találtuk. Még a feleségemre rá is ripakodtam:
- Ejnye, micsoda könnyelmüség így tárva-nyitva hagyni a lakást. Nem csudálnám, ha mindent kiloptak volna.
- De hisz én becsuktam. Jól emlékszem, még kétszer fordítottam rá a kulcsot.
Rossz sejtelmek fogtak el. Beléptünk a lakásba gyufát gyujtok….hát uramfia! a szekrények feltörve, fehérnemü, ruha kiszórva. Pénz s ékszernek sehol semmi nyoma. Jó pár száz korona a károm.
Majd az összes panaszok erre a témára készülnek. A rendőrségen aztán nagy lelkinyugalommal irásba foglalják a keserves élőszót.
- Kérem lesz valami haszna ennek? Hozzájutok én még a tárgyaimhoz? – kérdik
A rendőrtisztviselő vállat von.
- Sajnos, a jövőbe nem látok, de majd kiküldök két detektívet.
A panaszos arcza felderül. Ez az! Most már megvan nyugodva. Lám, egész jól csinálják a rendőrségen.
És buzgó reménységgel tele, vonul a detektívekkel tolvajoktól megdézsmált otthonába.
A detektívek körülvizsgálnak mindent. A lakást jól szemügyre veszik, alaposan megtekintik a zárt, szomszéd, házmester mind ki lesz kérdezve, s pontos jegyzékbe veszik az ellopott holmit.
- Hát ez álkulcsos nyitás volt! – vélekednek – Ismeretlen tettesek által elkövetve.
Ezzel szépen elköszönnek és elmennek.
A panaszos elégedetlenül néz utánuk.
- No ezt mi is tudtuk! – szólt oda a feleségének – ezért nem kellett rendőrség. Üthetjük bottal a nyomát az én drága pénzemnek….
- Én meg a boutonnomnak, az aranyórámnak! – kontráz hozzá a feleség. Sohase látom viszont egyiket sem.
És rosszkedvüen lefekszenek. Pedig hát nincs igazuk.
Ugy egy-két hét mulva sürgősen beidézik őket a főkapitányságra. Dohogva veszik át az idézést.
- Kár volt bejelenteni a betörést. Két hétig felénk se néztek, most egyszerre szaladjunk befelé. Bizonyára tőlünk akarják megkérdezni, hogy kik a betörők.
De megváltozik alaposan a vélemény a főkapitányságon. A detektívszobába vezetik őket. Egy hosszu asztalon ott egész kis zsibvásár van. Akár egy kis bazárkereskedést lehetne abból a sok ott összegyüjtött holmiból nyitni. Van ott aranyóra, gyürü, karkötő, bros, ezüstláncz, kanalak, villák, ruha, fehér- és asztalnemű, mind szeszélyesen össze-vissza dobálva.
A háttérben az ablakmélyedésnél pedig két-három kétes alak gubbaszt sötéten.
A betörők azok, kik rosszkedvüen nézik azt a sok holmit, mit detektív ész s furfang elszedett tőlük, lebujaikból s zálogczéduláik után a zálogházakból.
- Tessék végignézni, akad ott az önök számára is egy és más! – figyelmezetik a panaszosokat.
Kezdődik hát az aprózgatás….
- Nini az aranyórám, emitt az ezüstnemüm! kiált fel örvendezve a feleség.
- Ni itt van a szalonruhám! – egészíti ki a férj.
- Mégis csak jó rendőrségünk van! – vélekedik férj s feleség hazamenőben. Csak azt nem tudom, hogyan kerítették meg ezeket a nyomorult csirkásokat.

A dolog pedig igen egyszerű. A zálogházban, a zsibárus bódék előtt örökösen lebzsel a detektív, a lebujokat s tolvajtanyákat ugy ismeri, mint a tenyerét….egy kis véletlen, egy kis figyelés – a mi, azonban napokat fárasztó munkában s éjjeleket keserves virrasztásban vehet igénybe – s a többé-kevésbé jól ismert betörőalakok következetesen bevándorolnak a rendőrségre.

De talán nem is az a lényeges. Kétségtelenül érdekes minden, a mi a detektívmunka titokzatos világához tartozik, a mi a rendőrségnek mühelyében lejátszódik, - de ennél bizonyára érdekesebb az az érdek, a mely zsebünkről szól. Világosabban: hogyan védekezzünk a lakásfosztogatók elől?

Őszintén megvallva csak tanácsokkal szolgálhatunk, holtbiztosra bebiztosított védelem nincs, s a legóvatosabbat is érheti baleset – rajtaüthetnek a tolvajok.

Sokat szoktak csevegni arról a bizonyos csengőkészülékről, mely, ha hivatalban nyilik az ajtó, a házmesteri lakban zenebonázik rögtön. A véletlen azonban már számtalanszor ugy akarta, hogy máskor pompásan működött a csengő, csak épp akkor romlott el, mikor a tolvajok jártak ki-be a kifosztott lakásban.

Egy jó ismerősöm pedig a következőket fundálta ki. Nyaralni ment s két hónapra bizony csak a naftalinra bizhatta lakása őrzését. Vett hát egy madzagot, egyik végét az előszoba ajtókilincsére, másikat három-négy vékony literes flaskó nyakához kötötte. És így gondolkodott: Ha a betörő benyit, s az ajtó nyilik, lerántja a magas polcra helyezett üvegnemüt, s ez olyan csörömpöléssel törik össze, hogy minden szomszéd felriad, de még a betörő is annyira megijed, hogy szó nélkül odább áll.
Kár, hogy az elmés szerkezete még nem próbálódott ki. T. i. óvatos barátomnál még nem törek be.

A legegyszerübb védekezés különben a lakásfosztogató haramiákkal szemben, hogy a lakásnak ajtaját vagy ajtajait komplikált zárakkal lássuk el. Ajánlatos a Wertheim-zár. Az álkulcs egyszerű szerszám. s így jobbára csak egyszerű zárakkal tud egy-kettőre megbirkózni. A jobbaknál csütörtököt mond, vagy csak nagyobb vesződség árán használható.

És még egyet. A lakás fosztogató csak a teljesen magukra hagyott lakásokba merészkedik. Nem árt tehát, ha az előszobában és esetleg egyik utczai szobában a gázt, villamot, vagy petroleumot égve hagyjuk, mintha odahaza volnánk. A betörő, ha a látszat a mellett szól, számba se veszi otthonunkat.

Mindezeknek fölé pedig természetesen nagyon jó szolgálatot tehet, ha a ház czerberusai – e tekintetben házfelügyelő urak is – egy keveset éberkednének s tényleg felügyelnék a házba be- és kijáró népséget. Ők maguk is így sokszor ártalmatlanná tehetnek akárhány somfordáló álkulcsos betyárt.