Robespierre rémuralmának időszaka képekben. Ezt írta meg Sardou Viktor ki a franczia szinpadi szerzők közül legjobban ért izgalmas, hátborzongató szinpadi képek festéséhez. Nem is fukarkodott semmivel, a mi a néptömegek kiváncsiságát kielégítse. Egész este hatalmas sokaságok mozognak a szinpadon. Láthatjuk a börtönt, hol könnyűvérű franczia főurak még utoljára mulatnak, mielőtt nyaktiló alá viszik őket.

A Place de la Conocordeon ünneplő népet, a legfelső nép tiszteletére rendezett felvonulást, a convent ülését, a hol Robespierret megbuktatják. Hallhatjuk a halálra itéltek sikoltozásait, a tömeg üvöltését, a vesztőhelyre haladó kocsik zörgését, a forradalom dalait. Még a meggyilkolt girondisták szellemei is felvonulnak előttünk.

S e rémes hangok és színek ellensúlyozására bőven kapunk a nyolcz felvonásra terjedő műben érzelmes és idilli jeleneteket. Szóval Sardou híven követte a mondást. Tömeget csakis tömeg győz le.
De a bírálót nem a sok díszlet, tabló és népsokaság érdekli, hanem a dráma. A díszletfestő, kellékes, ruhatáros, világítómester és rendező munkája közben keresi a tulajdonképeni cselekményt.

S ennek a nyomait is megtalálja a műben. Minden felvonásba jut valami belőle. Mintha Sardou egy apa s annak természetes fia közti összeütközést akart volna megirni. Az apa Robespierre, a ki ifjú korában elcsábította egy előkelő úrnak leányát. A nőnek fia született, a ki felnőtt s most mit sem sejt arról, hogy Robespierre fia.

Lelkes híve az arisztokratáknak és gyűlöli a rémuralom hősét, Robespierret. A Place de la Concordeon a nagy ünnepi felvonulásban halált kiált Robespierre-re, fel akarja ellene lázítani a tömeget, de elfogják. Robespierre kiváncsi, hogy ki volt az a dühös ifjú, a ki ellene szónokolt, a börtönből magához hivatja.

Apa és fiú egymás kilétét nem tudva, halálos ellenségként állanak egymással szemben. Idegizgató jelenet után Robespierre megtudja, hogy az ifjú – az ő fia. Meghatottság vesz rajta erőt, meg akarja menteni fiát s annak börtönbe jutott anyját. De nem árulja el magát fia előtt s börtönbe viteti, hogy onnét majd titokban kiszabadítsa.

Éjjel keresi a börtönben, de nem találja. A fiú azonban mások segítsége folytán mégis kiszabadul s most még vadabbul dühöng Robespierre ellen. Meg akarja ölni. A conventbe megy, s ott arra kész, hogy tőrt döfjön Robespierre szivébe. Csakhogy tette fölöslegessé válik, mert a conventben Robespierre úgy is megbukik s maga vet véget életének. Az ifjú pedig meg se tudja, hogy a zsarnok az ő apja volt.

Látható, hogy ebben a drámában úgy a hős, mint ellenfele csak készülnek drámai összeütközésre, csak akarnak valamit cselekedni, de nem jutnak a tulajdonképeni cselekvésig, még egymás fölismeréséig sem. Robespierre meg akarja menteni fiát, a fiú meg akarja ölni Robespierret.

Dráma is akar közöttük megindulni, de csak egyszer találkoznak s azontúl mindvégig arra vigyáz az író, nehogy véletlenül is egymásra akadjanak. A tulajdonképeni drámának tehát nyolcz felvonás daczára csak expositióját kapjuk.

De a politikai küzdelem sem fejlődhetik ki. Robespierre mindenre csak kész, de semmit sem tesz. Meg akar egyezni Angliával, korlátlan egyedúrrá óhajt lenni, meg szeretné ölni versenytársait, meg kívánná szüntetni a vérengzéseket, szóhoz akarna jutni a conventben, egyáltalán sok mindent óhajt, de végül is kiderül, hogy az egész estén keresztül mint sem cselekedett.

De nem csoda. A külső hatás miatt annyi mindenféle történelmi tablót kellett a szerzőnek szinpadra hoznia, hogy azoktól rá nem ért drámája benső felépítésére.

A szinművet, noha franczia író terméke, nem Párisban, hanem Londonban hozták először szinre. Talán ennek tulajdonítható, hogy a szerző az angol közönség iránti tekintetből egy mélyebb hatásu, bölcs angol férfit állít be művébe, holott saját nemzete politikai belátásának megszemélyesítésére nem gondol. Általában a franczia forradalomnak csak iszonyait látja meg, vívmányairól nem tud. Bizonyos, hogy ezért a franczia köztársaság közönsége előtt nem is remélhet szives fogadtatást.

A mi nemzeti szinházunk annál nagyobb buzgósággal iparkodott a mű sikerét biztosítani. De szinpada kicsiny s az ily nagy látványosságok bemutatására alkalmatlan. Kellő számú és kellőkép betanítható statiszta-személyzete sincs. Sok műszaki akadály és rendezői nehézség is rontja a mű tömeg-jeleneteinek érvényesülését. Ha a szereplőket méltatni akarnók, föl kellene sorolnunk a szinház egész személyzetét. De tán elég lesz említenünk Jászai Marit, a ki a Robespierre egykori kedvesének szerepében nyujtott kiváló alakítást. Végül teljes elismeréssel kell illetnünk Ábrányi Emil kitűnő fordítását.
Palágyi Lajos.