Bizonyára ritkán találkozott az Akadémia és az aktuális irodalom, valamint az olvasó közönség közvéleménye annyira, mint most, a mikor az Akadémia első osztálya az akadémiai nagydíjat lapunk főmunkatársának, Mikszáth Kálmánnak. ítélte oda.

Annak jele ez a kitüntetés, hogy részletkérdésekre vonatkozólag szétágazók lehetnek a vélemények, a fődolgokban egyezünk valamennyien. S hogy Mikszáth Kálmán ma a magyar szépirodalomnak legnagyobb alakja, egyúttal az egész magyar kulturának legkiválóbb képviselői közül való, az annyira vitán kívül áll mindenütt, a hol irodalomról gondolkoznak, hogy mikor az Akadémiában arra kerül a sor, hogy a ma élő és dolgozó írók közűl egyet kiemeljen, mint legkülönbet, önkéntelenül is a Mikszáth neve tolult minden ajakra.

Csak a szabály és hagyomány követelményének felelt meg az Akadémia e czélra rendelt bizottsága, mikor ezt az állásfoglalását részletesen indokolta, mert a kitüntetés tényét magát indoklás nélkül is magától értetődőnek találta volna mindenki. Nekünk, a „Vasárnapi Ujság”-nak különös öröm ez, mert évek óta a mi lapunk az a közeg, melyen át Mikszáth művei az irodalom és a közönség nagy nyilvánossága elé jutnak s így a dísz, mely főmunkatársunkat most érte, igazolása annak a büszkeségnek, melylyel Mikszáth Kálmánt a magunkénak valljuk.

Hasonlóan közmegelégedéssel találkozik Endrődi Sándornak a Marczibányi-dijjal való kitüntetése is, a mely az utolsó három évtized magyar lírájának egyik legkitűnőbb képviselőjét illeti az elismerés koszorújával.

Az akadémiai jelentés, mely a dijak odaítélésére vonatkozó indítványt megtette s melyet Beöthy Zsolt, a bizottság előadója írt s Heinrich Gusztáv bizottsági elnök, Herczeg Ferencz, Riedl Frigyes és Hegedűs István bizottsági tagok írtak alá, így szólt:

Az akadémia első osztálya, melyre az idén a nagyjutalom és a Marczibányi-mellékjutalom sora került, javaslattételre Heinrich Gusztáv rendes, továbbá Hegedűs István, Riedl Frigyes és Herczeg Ferencz levelező tagokból s alulirottból alakított bizottság küldte ki. Az Ügyrend 91 §-a szerint ezúttal a jutalmak a széptudományok körébe eső munkáknak ítélendők, a mint azt a kört az 1 §. 1 B. szakasza pontosan meghatározza.

Figyelembe kellett tehát vennünk az 1901-1907 közé első irodalom- és művészet-történeti, aesthetikai és kritikai, szónoki és költői műveket. Örömmel mondhatjuk, hogy a kijelölt tudományágakban, különösen a magyar irodalomtörténetben a művészetek történetében és a műbírálatban nemcsak buzgó, hanem eredményes munkásság is folyt. Mindegyikben találtunk munkákat, nagyobbára monographiákat, melyek egyfelől irodalmi és műemlékeink ismertetése és tudományos feldolgozása, másfelől szellemi látókörünk tágítása tekintetében méltók az elismerésre és még a nagyjutalmi szabályzatnak szigorú kikötése mellett is, hogy a nagyjutalommal kitüntetendő munkának „a tudomány terén jelentékeny haladást kell mutatnia”, természetesen a magunk szellemi életének körében és viszonyai között: figyelmet érdemelnek.

Hogy ennek ellenére mégsem a tudományos irodalom köréből választottuk ki a jutalomra ajánlott műveket, hanem egyhangú megállapodással a nagyjutalomra Mikszáth Kálmán összegyüjtött munkáit, a Marczibányi-mellékjutalomra pedig Endrődi Sándor költeményeit hozzuk javaslatba: igen röviden okát adhatjuk. Mindkét javaslatunk nem egy-egy munkára vonatkozik, hanem közel négy évtizednek, tehát jóformán egy-egy egész életnek érdemes munkásságára. Olyan két írói pályát ajánlunk kitüntetésre, mely költészetünk lazulásának és tétovázásának korában, tehetségének erejével és érzésének hűségével első sorban szerzett érdemeket a megelőző idők nagy költői hagyományainak megőrzésében s egyszersmind az idők fejlődéséhez kapcsolásában.

Mikszáthot ajánljuk a nagy jutalomra, mint a ki képzeletének elevenségével, előadásának gyökeres eredetiségével, lankadatlanul friss termékenységével, humorának csillogó bájával és szatírájának éles ötletességével egész mai szellemi életünknek egyik legnagyobb és legbecsesebb ereje; mint a ki elbeszélő irodalmunknak Jókai óta a külföldön is a legnagyobb tisztességet szerezte, még pedig szellemének főként egy olyan elmével, mely által benne egyszersmind a magyar néplélek hódított: humorával, melylyel korunk egyetemes irodalmának is első sorába ér.

Midőn a Marczibányi-mellékjutalomra is költői gyűjteményt ajánlunk, utalunk arra, hogy Ügyrend 93 §-a szerint a jutalom annak a műnek ítélendő oda, „mely a nagyjutalommal kitüntetett munkához értékre legközelebb áll”. Nehéznek, sőt sok esetben lehetetlennek tartjuk költői művek értékének tudományos munkák becsével való összemérését. Választásunk Endrődi Sándor gyűjteményére esik, melyet a költészet hivatásának nemes felfogása, a költői érzés és kifejezés gazdagsága és versművészetének tiszta szépsége tüntetnek ki: az igazán költőileg végigérzett életnek költői képe.