A baldachinnal födött magas elnöki széken ül a „speaker” fején gondosan hajporozott fehér parókával.

Századokkal ezelőtt ő beszélt a királylyal a parlament nevében. Innen a neve is:”beszélő”. Ma már nem ez a hívatása, de azért még mindig így nevezik és még ma is fehér parókát tesz a fejére, ha az elnöki székbe ül.

Ő a képviselőháznak és a hagyománynak szimbóluma és jaj lenne annak, ha valamelyik képviselő – akár csak jelképileg is megrángatná a parókáját. Az a paróka épen olyan szent, mint a Ház akármelyik ősrégi joga.

Magyar embernek alig lehet fogalma arról, hogy milyen kedélyesen ósdi az élet az angol parlamentben. Minden ülés imával kezdődik – épugy, mint századokkal ezelőtt – csakhogy ma már nem olyan vallásosoknak a képviselő urak, mint hajdanában és többnyire üres padsorok előtt mondaná el a lelkész az imát, ha nem ragaszkodnának ahhoz az ősi szokáshoz, hogy mindenki, a ki azon az ülésen fel akar szólalni, tartozik jelen lenni az ima alkalmával.

Azonkívül ott kell lennie a kápolnában annak is, a ki választói nevében kérvényt akar benyujtani a parlamentnek. Pedig a kérvény nagy szerepet játszik Angliában. Minden képviselő azon igyekszik, hogy kerületének érdekei mellett felszólaljon és ezt máskép nem teheti, csak a kerület kérvényének tárgyalása alkalmával.

A kérvény benyujtásának módja is végtelenül érdekes és – valljuk be – nevetséges is egy kissé. A spaeker széke mögött lóg egy nagy bőrtáska, a képviselőnek az ülés alatt oda kell belétenni a tekercs alakuvá göngyölt peticiót. Ennek a különös szokásának képét egyik eredeti felvételünk ábrázolja.

A képviselői állás sokkal tekintélyesebb Angliában, mint minálunk. A parlament tagjának névjegyén lévő két varázsbetű: az M. P. (member of parliament) megnyitja előtte ugy az előkelő társaság, mint a pénzarisztokráczia ajtaját.

Egy valóságos, vérbeli M. P. különben egész életét a parlamentben tölti, a hol minden kényelem rendelkezésére áll és állandóan uszkálhat tekintélyének glóriájában.

Valóságos klubélet folyik az alsóház palotájában; itt fogadja a képviselő társaságát, még hölgyismerőseit is, a kik számára – érthető okokból – különös vonzerővel bír a parlament levegője.

Az előkelő világ hölgyei idejönnek délutánonként, a terraszon megisszák a téájukat, este pedig (a parlament ülései este is folynak) teljes estélyi ruhában megjelennek a hölgyek karzatán, de a tárgyalás csakhamar untatja őket és bevonulnak az éttermekbe – vacsorázni. Ha aztán hírül hozzák nekik, hogy az egyik kiválóbb szónok beszél, akkor ismét felmennek a karzatra.

Ez a hölgyek-karzatra nagyon kellemetlen hatást kelt a szemlélőben, mert sűrű rács választja el az ülésteremtől. Ennek a rácsnak is nagyon érdekes a története.

Ezelőtt a szép hölgyek ugy tekintették a parlamentet, mint valami nagy szalont, ahol kedvükre nevetgélhettek, mulathattak és így zavarták a vitában résztvett szónokokat. Végre egy szép napon rácsot tettek a karzatra és kizárták a hölgyeket az ülésekből. Egy bátor herczegnő később megint kivívta az engedélyt, de az udvariatlan rács azért ott maradt.

Csakhogy a hölgyek is meg szerették ezt a rácsot, amely eltakarja őket a képviselők szemei előtt. Ilyenformán szabadon járhatnak-kelhetnek és ásítozhatnak is ha valami unalmas beszéd van soron.

Sokkal jobban érzik magukat az uri hölgyek a pompás ebédlőteremben. Sajnos, rendszeresen éppen az estebéd ideje alatt folyik a legfontosabb parlamenti tevékenység: a szavazás. Ilyenkor minden szavazatra szükség van és még azok a képviselők is, a kik soha sincsenek jelen a viták alkalmával, ilyenkor a csengetyük szavára betódulnak a terembe.

A szavazást különben az ebédlőteremben egy transzparens tábla kigyulladása is jelzi, a mint azt egyik képünkön is láthatjuk.

A frakkba öltözött képviselők, mihelyt meglátják a kivilágított „Division”(számlálás) betűket, legott felugranak, leteszik a kést s villát és szaladnak az ülésterembe – szavazni. Még azok is, a kik a hosszu éjjeli viták alatt elaludtak a folyosókon, ijedten rezzennek fel a csengetyüszóra, kidörzsölik az álmot a szemükből és mennek a „kötelesség harczmezejére”.

De hogyan szavazzanak, mikor azt se tudják, hogy miről van szó? Erre is gondoltak a praktikus angolok. Minden pártnak van egy embere, a „Whip”, aki a terembe bejövő képviselőket kitanítja, hogy igennel, vagy nemmel szavazzanak-e. Ezeket a whipeknek azonkívül még az a kötelességük, hogy fontosabb szavazásokra összetereljék a párt tagjait.

A parlament vitái különben mellékesek, a szavazás a fő. A terem csak akkor telik meg némileg, ha valami jelentősebb szónok, vagy miniszter beszél. Egy ilyen érdekesebb ülés képét itt mutatjuk be olvasóinknak.

A képviselők szép rendben, szinte mozdulatlanul figyelnek a szónok szavaira, az ember nem is hinné,hogy ezek a higgadt angolok vihart is képesek előidézni. Nézzük csak meg azt a képünket, a mely egy harminczas ülés után ábrázolja az alsóház termét. Olyan, mint valami véres csatatér, de hullák helyett papírszeletek borítják a színteret…