- Elég szomoru! – mondta nekem egy ízben egy ismerősöm, ki arról épenséggel nem volt nevezetes, hogy a rendőrséggel rokonszenvezik – elég szomoru, hogy egyszerűen és kényelmesen a mélyen t. publikumra hárítják ezt a feladatot.

Magunknak kell magunkat megóvnunk a zsebtolvajoktól. Holott nekem ugy tetszik, mintha a rendőrségnek volna kötelessége, a közönséget a zsebmetszőktől megóvni. Vagy ha nem, mire való akkor a rendőrség? Minek bámul bele a levegőbe ez a fényes ábrázatu rendőr ott a poszton a maga mihaszna semmittevésével?!....

Az epéskedést természetesen nem hagytam szó nélkül.
- Tévedni tetszik! – válaszoltam – igen is tetszik. Ez a kifejezés a maga tulzott udvariasságában nem is olyan lehetetlen, mert legalább nálunk rengeteg ember van, a kinek egyenesen tetszik az, hogy téved, az igazságtalanságból s gáncsoskodásból elvből üz sportot.

Ha a bűn társadalmi betegség – elég sokan tartják róla azt – ugy a rendőrség az orvosa. Már pedig mit tesz az orvos? Gyógyit. Azaz, dehogy ő gyógyit. Az igazi orvos a természet, az orvos csak segitségére siet a betegséget, bajt legyűrő természetnek az ő orvosságaival és előirásaival. Hát amolyan orvos a rendőrség is.

Mindenekelőtt magunkon kell segítenünk. Éberségünkkel, óvatosságunkkal s intelligencziánkkal, magunknak kell védekezni a fortély, furfang gazságaival szemben. A rendőrség szerepe pedig abban merül ki, hogy erősen megkönnyíti nekünk ezt a feladatunkat, mikor maga is éberkedik, tesz-vesz, küzköd a bünös világ ellen, egyre tizedelve a tolvajokat, szélhámosok söpredékét.

Ha egészen csak a rendőrségre akarók magunkat bízni, ugy annak első feltétele az lenne, hogy minden ember háta mögé egy rendőrt állítsunk. Ez egy kicsit lehetetlen, de azt hiszem, hogy eltekintve ettől a századik ember se szeretné azt….

Tehát óvakodjunk a zsebtolvajoktól!
Igen, mi közönség óvakodjunk. Minden ember maga legyen félig-meddig rendőr, a maga rendőre, hogy a rendőrségnek ne legyen dolga.

Az én barátom hallgatott.
- Eh magával nem lehet vitatkozni! Az elméskedés még nem igazság – szólt aztán kevéssé vártatva és nyomban el is bucsuzott.

A kis párbeszéd után másnap a főkapitányságon ügyeletes voltam. Egyszerre nyilik az ajtó, belép az én barátom, utána egy hórihorgas úr, igen szomoru ábrázattal, legvégül pedig egy rendőr kászálódott utánok.

András bácsi tisztelettudón megállt azután és illő haptákban jelentette az „esetet”. Kiderült, hogy a hórihorgas szomoru ur zsebtolvaj, ki barátomat, a panaszos urat meg akarta lopni, de rajta vesztett.

- A villamoson történt – folytatta most már az én emberem az ügyet. – Tegnap, mikor elváltunk, nagyon furta- tolta az oldalamat, a mit mondott. Van egy aranyórám. Kedves emlék még az apámtól. Kivettem, ránéztem s elgondoltam, hogy milyen szivfájdalmas lenne, ha valami zsebmetsző ezt eltalálná emelni. Hát óvakodjunk a zsebtolvajtól! És rögtön vettem az óra felhuzójára egy vastag gummi-pántot.

Ma, mikor a körút és Rákóczi-út sarkán fel akartam szállni, ez az alak tolakodott körülöttem s egyszerre a mellényem zsebe táján erős rántást éreztem….a zsebtolvaj ekkor akarta kiemelni az órát, de a gummipánt akadékoskodott. Természetesen megragadtam a tolvaj kezét s átadtam a posztos rendőrnek.

- Jelentem alássan, volna még jelenteni valóm! – jelentkezett most megint a rendőr.
- Halljuk!
- Hát csak azt akartam mondani, hogy ezt a csirkást – ezzel rámutatott a szomoru horihorgas alakra – ugy is behoztam volna még az ur esete nélkül is. Már egy órája szemügyre vettem. Ott settenkedett egyfolytában a villamos megálló körül.

Ugy tett, mintha a villamosra akarna felszállni. Vidéki alakot komédiázott, pedig a szeméből is kiri a pesti. Valahányszor jött egy villamos s a felszállók a lépcső felé tolakodtak ő is odaállt tolakodni: - Az Aréna-utra megy a kocsi? – kérdezte a kalauztól. Persze olyik villamostól kérdezte, a hol tudta, hogy nem megy oda.

A másik villamostól, melyik az Aréna-utra ment, megint azt kérdezte: - A Zuglóba megy ez a villamos? Tolakodott, tekergőzött. Volt vele egy másik alak is, a kivel láttam, hogy egy-két szót vált, de különben ugy tett, mintha nem ismernék egymást. Hanem az ugy eltűnt, mint a kámfor, mikor ezt itt lecsiptem.

A rendőr egészen jól figyelte meg. A pesti zsebtolvajok kedvencz állomáshelye a villamos megállók. A jó pesti közönség ugyanis még mindig nem tud leszokni arról, a jobb ügyhöz méltó buzgóságról, a melylyel egy-egy villamosra valóságos élet-halálra szóló ostromot intéz, ha – fel kell szállni. Ez kell a zsebtolvajnak, a ki ilyenkor többedmagával lesbe helyezkedik és vigan arat a homloka verejtékében tolakodó villamoson utazók között.

Hogy feltünés nélkül „dolgozhassanak”, ujabban jámbor arczot vágnak s vidéki esetlenségével kérdezősködnek minden haszontalan dolog után.
Nem mennek ugyan sem az Aréna-ut, sem Zugló felé, de az arany-ezüst órák, esetleg tárczák annál biztosabban kerülnek a zálogházak felé.