A genetika születése

Örök kérdése az embernek – talán mindjárt az élet értelmén való töprengés után - , hogy kire is hasonlítanak utódaink? Amint megpillantunk egy újszülöttet, szinte kötelező udvariasági forma a szemét az apjáéhoz, a fülét az anyjáéhoz hasonlítani (vagy éppen fordítva). Könnyen lehet, hogy maga a kérdés is genetikusan kódolt, hiszen jóval korábban kérdezgettük már egymástól, mint ahogyan maga a genetika tudománya megszületett.

Az örökletesség tényét már az ókorban is ismerték, de a jelenség magyarázatára vonatkozó elméletek egészen a 19. századig megmaradtak a találgatás szintjén. Az első tudományos elméletnek Maupertius és Réaumur eredményei tekinthetők, akik a hatujjúság és az albínóság átöröklését vizsgálták.

Az első, „elegáns” tudományos elképzelés ezen a téren Sir Francis Galtontól ered, aki matematikai és statisztikai módszerekkel a tehetség öröklődését kutatta. 1869-ben jelent meg ezzel kapcsolatos könyve (Hereditary Genius), melyben kifejtette, hogy az egyén tulajdonságait felerészben szüleitől, felerészben korábbi őseitől „kapja”; mégpedig úgy, hogy negyedrészt az apától, negyedrészt az anyától, négyszer 1/16 rész a nagyszülőktől, nyolcszor 1/64 rész a dédszülőktől…. Hát igen, a mechanika kora rányomta bélyegét a születőben lévő genetikára is…

Darwin elmélete, bár akkoriban kevésbé tűnt „tudományosnak”, biológia szempontból mégis maradandóbbnak bizonyult. Panegézis-elméletében abból a kérdésből indult ki, hogy „hogyan kerül az örökítő anyag az ivarsejtekbe”? Mivel a korabeli örökléstan kutatási terepe akkoriban az öröklés menete és törvényszerűségei voltak, ez a kérdés egészen a legújabb időkig háttérbe szorult és csak a modern információelmélet kezdte újra vizsgálni.

A tudományos örökléstan más irányból közelítette meg a kérdést. Nägeli (aki ugyan a származástan híve volt, de Darwin ellenfele) a belső tényezők által irányított fejlődést hirdette s elsőként vonta kétségbe a szerzett tulajdonságok átörökíthetősét.

Az ő kutatásai alapján fogalmazta meg Weisman a neo-darwinista származástant és a „csíraplazma-elméletet”, mely végső soron azt állította, hogy az ivarsejt halhatatlan; vagyis egyetlen ősivarsejt osztódik a végtelenségig, mindig újabb testet hozva létre magának. Ebből persze az is következne, hogy a külső körülmények semmiféle következménnyel nem járnak az utódokra nézve, vagyis a szerzett tulajdonságok átörökítése lehetetlen.

Ma már mg sem fordul a fejünkben, hogy komolyan vegyük ezt az elgondolást, de sokáig az örökléstan „hivatalos” álláspontjának számított.

Ezzel közel egyidőben dolgozta ki de Vries a génelméletet, melyben tisztázta, hogy az egyes tulajdonságoknak saját génjük van a kromoszómákban. Azt is állította, hogy az egyes fajokra sajátos génkombináció jellemző, a rokon fajokban ugyanazok a gének szerepelnek, de módosított kombinációban.

Egyetértett Weimann-nal abban, hogy a szerzett tulajdonságok nem örökíthetők át, ugyanakkor bevezette a mutáció fogalmát, mellyel az új változatok megjelenését már magyarázni lehetett.

Ezzel gyakorlatilag ki is jelölte a huszadik század első felének genetikai kutatási irányát: a mesterséges és természetes mutációk vizsgálatát.

Ezzel egyidőben, de tőle függetlenül (ahogy ezt már a tudományokban többször tapasztalhattuk) végre „fölfedezték” Mendel 35 évvel korábbi kutatási eredményeit, melyek jól illettek a de Vries által kijelölt kutatási körbe. Hogy nem történt ez meg korábban, annak az az oka, hogy akkoriban a tudományos világot éppen a darwinizmus hozta lázba és mellette minden más „mellékesnek” tűnt.

Azóta a genetikai kutatás töretlen lendülettel folyik s ki tudja, hová vezet… A minap a médiában már azt lehetett hallani, hogy „lelkiismeretlen kutatók” olyan lényt alkottak, akinek (vagy amelynek?) génállományában emberi és nem-emberi géneket kereszteztek „sikeresen”.