Páris, január.

A zenés, énekes és tánczos szindaraboknak, a ritmussal átszőtt, dallammal bezománczozott tragédiáknak a földkerekségen legszebb, legnagyobb és legértékesebb hajlékában elnémultak az akkordok, megereszkedtek a húrok : a párisi nagy opera kapuit bezárták.

Bezárták tél közepén, a szezon derekán, a mikor estéről-estére a földszinttől kezdve az utolsón galériáig minden zúg megtelt a hullámos ütemek szomjazóival, a legharmónikusabb művészet szerelmeseivel, a kik esetleg aranynyal is szívesen fizetnének azért a gyönyörűségért, a melyet pedig néhány tuczat sou-ért megád nekik ez a szinház.

A miért most elhallgatott a párisi opera orchesztere, az azért van, hogy a mikor újra megszólal: bámulatot ébresszen abban a kényes válogatós közönségben a párisiban, a melynek csak az jó, a mi nagyszerű és csak az nagyszerű, a minél tökéletesebbet már nem csupán alkotni, de képzelni sem lehet.

A régi igazgató, Gailhard Péter, a ki csekély megszakítással huszonhárom éve vezeti a világ első szinházát, megvált az operától, a melynek igazgatása új kezekbe került. Gailhard is jeles művész és hozzáértő szinházi ember, a kinek a munkássága során számos nagy és értékes sikere volt a Grand Opérának.

Tüneményes pályát futott meg ez az ember, a ki ma még mindössze csak ötvenkilencz éves s a ki- szembeállítva ezzel a nem is valami nagy korral – hihetetlenül hosszú, harminczöt éves múltra tekinthet vissza. Ez a dicsősége és ez a bukása is egyuttal Gailhardnak.

Mert az a hosszú harminczöt évet végig ott töltötte a párisi operaházban, tizenkét éven át mint ünnepelt alténekes, azontúl pedig mint igazgató. Képzelhető, hogy olyan óriási organizmusnak a vezetése, a milyen a Grand Opéra, egészen lefoglalja a maga emberét.

A legválogatósabb közönség, a legmarúbb szavú kritikusok, a legféktelenebb iróambicziók, a leggyilkosabb művész-vetélkedések közepette jelentőséges és becsülni való eredmény már az is, ha mindig ura tudott maradni a tornyosuló indulatoknak, a közérdek leplébe burkolódzó önös szenvedelmeknek, ha a kormánykereket egy perczre sem bocsátotta ki a kezéből.

De mindez egész embert kívánt. A jó Gailhardnak mindig csak pazarolnia kellett a talentuma értékeit, új kincsekkel ellenben nem gyarapíthatta a lelkét. Végül is kifogyott. Végül is- egyhangúvá lett. A repertoárja lehetett kitűnő, de mintha mégsem illett volna egészen az úszó automobil és a repülő hajó korszakába. Ennyi volt és nem több a Gailhard rovásán. Azonban mennie kellett. És ment.

És épen innen van, hogy most,szezon derekán elhallgatott a csengő szó és a zendülő ház Páris kellő-közepén. És innen van, hogy a Grand Opéra hatvan méter magas boltívein most nem Litvinne asszony szopránja, Van Dyck baritonja és Saliapin tenorja suhan végig, hanem goromba kalapácsütések, mázoló legények nótázása és haragos pallérok parancsai visszhangzanak a márványos falakról.

Új emberek állottak a Grand Opéra művészi erőinek az élére, a kik új szineket akarnak belevinni a hatalmas zenekarba, új árnyalatokkal akarják gazdagítani a színpadi énekszót, új hatásokra akarják kényszeríteni a szinpadi technika szinte már-már kimerültnek látszó arzenálisát s a kik mindezek után nem akarják, hogy a nézőtér tónusában, a páholyok kárpitjában a  megfakult aranyozásban minden és mindig a múltra emlékeztesse őket.

A múltra, a melyet ők tisztelnek, de a melynek hagyományaira, művészi elveire épen ők és épen most akarják reáborítani a – kriptafödelet. Az új igazgatók: Message André, a világhírű zeneszerző, Broussan Leimistin, a köztársaságban kitűnő nevű szinigazgató és Lagarde Pierre, a jeles festő nyiltan és bevallottan arra törekszenek, hogy a párisi Grand Operában olyan előadásokat rendezzenek, a milyenekhez hasonlatosan még semmiféle szinház sem tudott létre hozni.

Február kezdetén, több mint egy havi pihenő után ujra megnyilnak a Grand Opera kapui. A mit két frankkal olcsóbban fognak kapni a pénztárnál, azt a jegyet két aranynyal drágábban fogják eladni a pénztár előtt élelmes franczia suhanczok a csatorna másik feléről és az oczeán tulsó oldaláról ide siető angoloknak, amerikaiaknak.

Az első sorokban ott lesz a szenátus, a kamara, az egész diplomáczia, de még a kakasülőre is fog jutni, a mennyire ilyesmiről itt szó lehet, egy-két milliomos. És germán és gall lángész örökéletű szülöttével, Gounod és Goethe Faust-jával átlép a dicsőségben gazdag multból a dicsőségből fogyatékosságot bizonyára nem látó jövendőbe a párisi Grand Opéra…

Fráter Aladár.