Az igazi talentumot az jellemzi, hogy akkor is érdeklődéssel megyünk vele, a mikor világosan látjuk, hogy nem fog odajutni, a hova elindult. Így vagyunk Gárdonyi Géza legújabb könyvével is, melyben „Átkozott józanság” czímmel két hosszabb elbeszélést s néhány rövidebb tárcza-novellát foglalt össze.

Az első novella képzelődő hőse sokkal együgyübb a maga neurasztenikus rögeszméjével, semhogy igazán érdekelni tudna, a másodiké – egy remete-életet élő tönkrejutott földesúr, a ki elvonultságában csak ugy magától, a nélkül hogy valaha tanult volna muzsikálni, a folytonos gyakorlás utján csodálatos hegedűművészszé lesz, újra feltalálja, máskép a kotta-írást, a zeneszerzés és hegedű-játék művészetét – sokkal hihetetlenebb, semhogy bizalommal nézhetnénk rájuk, elfogadhatnók őket élő alakoknak.

És mégis érdeklődéssel olvassuk a novellákat, mert Gárdonyi van bennük, az elbeszélés közvetlen hangjának, a stílus egyszerű jellemzetességének mestere, a ki még legkevésbbé sikerült dolgaiban sem tagadhatja meg magát. Különös dolog egy ily egyszerű, alapjában véve egyenes, józan ítéletű írónál, mint Gárdonyi, a bizarr témáknak ez a keresése, a mely egy idő óta mind jobban erőt vesz rajta, - pedig jobban szeretjük, hogy a maga egyszerű, levegős, igaz világában marad, a hol biztosan áll a maga lábán.

Mostani elbeszéléseiben is azok a legsikerültebb dolgok, a melyekben Gárdonyit a maga szellemének eredeti színében látjuk. Az „Átkozott józanság” czímű elbeszélésben pl. van egy leányalak, erősen idealizálva, de oly bájos, friss és üde, hogy teljesen kiengesztel az egész novellával. A kisebb darabok közül egyik – másik, különösen az, a mely egy törvényszéki tudósítás egyszerű hangján, de nagyon jellemzetesen mond el egy falusi szerelmi drámát, a kitűnő író legjobb munkáihoz méltó.