Az olasz lapok szinházi rovatában megint kavarog a harcz az örök téma körül. Ezuttal egy dupla alkalomból. Milánónak a múlt szombaton két szinházában volt skandalum. A Manzoni és az Olimpiai szinházban. Mind a kettőben megbukott egy-egy új darab. Ilyesmi másutt is megesik, a nélkül, hogy botrányt is jelentene.

A kék Itáliában azonban a kettő mindig együtt jár. A forróvérű olaszok úgy érzik, az esztétikai érzékük fejlettségének tartoznak vele, hogy legalább is meg akarják verni a szerencsétlen szerzőt, a ki nekik nem tetsző darabot írt, vagy az énekest, a ki hamisan énekelt. Hogy ilyenkor fütyölnek, lármáznak, ez még hagyján, de akárhányszor valóságos tumultus támad és a vasfüggyöny – már a melyik ritka olasz szinházban van vasfüggöny – egy ostromlott vár falának a szerepébe kerül.

Ez bizonyára gyöngédtelen, lovagiatlan és minden idegennek élénken visszatetsző szokás. Az utóbbi években az olasz lapok már annyit irtak róla, hogy az örök témának nevezik: de semmi kilátás sincs rá, hogy ez a téma valamikor megszűnjék téma lenni.

Egy hirlapi úgynevezett ankét alkalmával még a szinházi szerzők között is akadtak védelmezői ennek a hagyománynak; a legtüzetesebben D' Annunzio szállt síkra mellette, a ki az olasz szinházi közönség e viselkedésében az esztétikai érzék páratlanúl nagy fejlettségét hajlandó tisztelni, a mely épen olyan vehemensül tiltakozik művészi érzése megsértése ellen, mintha példáúl hazafias érzésében bántották volna meg.

Mindenesetre igen nobilis állásfoglalás egy olyan író részéről, a ki óriási diadalok mellett igen kellemetlen szinházi estéket is ért meg: de azért mégse érezzük kötelességünknek, hogy föltétlenül meghajoljunk az igaza előtt. A skandalum mindig skandalum és sehol se nehezebb elképzelni a skandalumot, mint az esztetika szolgálatában.

Egy szindarab is lehet botrányosan rosz, egy énekes is énekelhet botrányosan roszúl, de ha ennek a visszhangja a nézőtéren is botrány: az eredmény nem a művészi szép diadala, hanem a botránynak a megduplázódása. Különben pedig erről a kérdésről minden vita fölösleges, mert minden vita meddő.

Ez a közönség vérmérsékletének a dolga. Az olasz publikum megmásulása ép oly kevéssé képzelhető el, mint a milyen kizárt dolognak érezzük azt, hogy példáúl a mi közönségünk botrányt csináljon csak azért, mert egy darab gyönge vagy egy szinész roszúl játszik, de azért nálunk sem ambicziója, se szerzőnek, se szinésznek, hogy roszat adjon, ha nem is kell félnie, hogy megverik érte.