Abban különbözik a ponyva-irodalomtól, hogy a ponyvája valamivel finomabb szövésű és fehérítve is van, nem ponyva tehát, hanem: vászon. Egyébként azonban ponyva-művészet, vagy legalább idáig az volt- most azután egyszerre rangban óriásit fog emelkedni. A kinematográf-szinházról szólunk, budapesti nyelven a „ mozi”-ról, a melynek új, dicsőséges korszaka virrad most Párisban.

A mozit irodalom képessé tette egy bátor, okos és igen életrevaló elhatározás, a mely a világ legarisztokratikusabb szellemű testületében, a „halhatatlanok”társaságában született meg. A franczia akadémia irói elhatározták, hogy eléje mennek a közönségnek a kinematográf szinházakban is. Nem kisebb emberek, mint Rostand és Henri Lavedan vállalkoztak a mozi meghódítására és a ponyva számára irt darabjaikat Molier szinházának societarie-jei játszák el a fotografus előtt.

Egy franczia kritikus „lélekmentés”-nek magasztalja ezt az elhatározást és bizonyára nem minden igazság nélkül. Ha van valami, a mi mindenkinek szól, ez az igazi irodalom és az igazi művészet, a melynek képző, fejlesztő, csiszoló, nemesítő hatása van a lelkekre.

Nem igazságtalanság-e, ha ez a hatás elzárkózik vagy legalább is távol tartja magát azoktól, a kik legjobban rá lennének szorulva, tehát a legalkalmasabbak arra, - hogy – magukra hagyatván – megtévesztessenek? A kinek a műveltség megadta a distingválás képességét, az maga is megkeresi az igazán jót, az értékeset; de az iskolázatlan lélek föl kell, hogy mentessék ez alól a neki lehetetlen munka alól azzal, hogy a jót eléje viszik oda, a hová járni szokott.
A ponyvára is, a moziba is.