Az öreg württembergi generális, a ki a múlt héten negyvennyolcz óra alatt megérte a legnagyobb dicsőséget és a legnagyobb fájdalmat, a mi embernek megadathatik, azóta már – megint rajzolja, tervezi, csinálja a hajóját, a mely fölszállván, úgy arasson diadalt a kék levegőn, hogy ne kelljen belépusztulnia a diadalába.

Semmire se juthatott kevesebb ideje gróf Zeppelinnek, mint arra, hogy elcsüggedjen. Ki se csordúlhatott a köny a szeméből, mikor büszke légi táltosa pusztulását meghallotta, már mint egy végtelen áradat özönlötte körül egy egész nemzetnek, félszáz millió embernek tüzes bizalma, bátoritása, lelkes vigasztalás. Császár és koldus versenyzett, hogy melyik kapja a vállára, melyik érhessen közelebb hozzá a lelke támogatására.

Mi a valóságos értéke a Zeppelin találmányának még abban az esetben is, ha a sikere harmóniáját nem rontja meg semmiféle katasztrófa: erről lehet és fognak is még sokat beszélni. Igen komoly helyen, ott, a hol a tudományos fölkészültség hivatottságával nézik és méregetik a dolgot: a ragyogó eredmény nem némitott el minden szkepszist és kevés a hajlandóság a diadal véglegességének elismerésére.

De a nemzeti lélek ama megnyilatkozása előtt, a mely Zeppelin sikere és még inkább a szerencsétlensége nyomán föltárult: ez igenis elnémít, meghat, megragad és kalaplevételre kényszerít minden igazságos embert. Ez teljes, ez tökéletes, ez szárnyal olyan magasan, mint a mennyire akár a legtökéletesebb léghajó is fölemelkedhetik. A németség együttérzésének azt a fajtáját, a mely a nemzet-testből sarjadzott nagy eszmék kiválóságát öntudatnak szivja magába és az összetartozás erős elelmévé teszi: a németeknél sokszor megtaláljuk olyan mértékben is, a mely már torzul és visszatetszően hat.

A milyen kietlen és bántó dolognak érezzük azt, ha emberekben semmi fogékonyság se mutatkozik meg a nemzet nagyjainak értéke és tisztelete iránt, olyan visszatetsző és hol sértő, hol meg nevetséges a mindennapi életben a németeknek az a folyton kiütköző hajlandósága, a mely valamennyiük egyéni tulajdonságának akarja éreztetni összes nagyjaink kiválóságát. Mintha minden német ember külön-külön maga csinálta volna meg a német birodalmi egységet és irta volna Schillernek meg Goethének a költeményeit.

Mondom: ez a túlzottsága egy erénynek a köznapiságban visszásan és visszatetszően hat, de hogy nem egyéb, mint egy erénynek a túlzása, ez gyönyörűen beigazolódott egy rendkívüliség fényében, a melyben az igazi lelke úgy ragyogott ki, hogy a szemünk elkáprázhatott a látásától. Azoknak, a kiknek lelke, figyelme, pénze, minden áldozóképessége ily nyiltan, ily mohón, ily korlátlanúl áll rendelkezésre annak , a ki a soraik közül valami nagyot alkot vagy nagyra tör: azoknak meg van a joguk, hogy a dicsősége közvetlen osztályosaiúl érezzék magukat, mert tele vannak készséggel és vágygyal, hogy, ha az alkotás értelmében nem is lehetnek a munkában e nagyoknak társai, támogatói, szolgái legyenek.

Megilletődve és tisztelettel nézzük ezt a gyönyörű megnyilatkozást. Tisztelettel és fájdalommal, mert nem tud eszünkbe nem jutni egy egész sereg nagyszerű magyar törekvés, a melyek elsodródtak vagy elbuktak, mert a közömbösség hideg levegőjét itthon ki nem birhatták…