A londoni olympiai szállás és az angol mindennapok

1908 | Augusztus

Beszámoló utleírás.
Írta: Kmetykó János.

A londoni állomáshoz dr. Nagy Béla és Lauber Dezső jött a magyar csapat elé. Az ő vezetésük alatt vonultunk be – 5 omnibuszon – a hatalmas városóriásba.

Semmiféle hivatalos fogadtatás nem volt. Egyetlen angol sem jött elibénk. Semmiféle vendégeket fogadó bizottságot, rendezőséget, vezetőt sem találtunk. A városban sem hirdette semmiféle dísz, zászló vagy más eféle dolog, hogy itt egy világhírű eseményre készülnek. Amerre csak a szem tekintett, mindenütt füstös, csupaszfalu, hideg épülettömegek, óriási forgalom, nagy zaj. Mondhatom, nem a legkellemesebben éreztük magunkat. Az első hideg londoni levegő megütötte meleg, magyar természetünket.

Egy félórai kocsizás után megérkeztünk a Hotel Imperial-ba, ahol még hüvösebb fogadtatás után a szálloda-tulajdonos egy másik épületébe, a Hotel Bedford-ba czipedtünk. Jó két órai várakozás után elkészült a lakásbeosztási ív s ki-ki megkezdette a hurczolkodás második részét, saját szobájának számát keresve.

Érdekesen voltunk elhelyezve. A lakásépület öt emeletes volt s a versenyzőket is öt rangsorba osztva helyezték el benne. Az első emeleten a vezetőség, a hivatalos sajtó és a rendezőség lakott, kiváltságos szeretetébe fogadván néhány féltve őrzött világrekordot javítani készülő versenyzőt; a második emeleten a pótrendezőség s a kevesebb esélylyel induló versenyzők laktak; a harmadik emelet szobáiban a „nép” tanyázott, mely a negyedik és ötödik emeletet is elfoglalta. Antos barátom dolgát jól felvitte az Isten, amennyiben – legerősebb versenyző lévén a tornászok között – számára az 5-ik emelet egy takaros kis szobája állott nyitva. Ő néki nem kellett lépcsőt mászni, mivel napjában jó néhányszor a liftet is használta.

Némely szobában egy, máshol két-három versenyző is lakott, de a nyugvóhely általában megfelelő volt.
Este 10 órakor – legtöbbször – mindenki otthon volt és pihenni tért. Kellemetlen zaj, lárma nem zavarta az éjszakai nyugodalmat.

Napjában háromszor étkeztünk reggel 8, délután 1 és este 8 órakor. Megfelelőnek csak a reggeli volt mondható: kávéból vagy teából, igen sokszor ehetetlen halból, de mindenkor igen jó tojásos sonkából állott. Kívánatra a sonkát nyersen is feltálalták: ha kevés volt, ismételni lehetett. A reggeli tehát kielégített minden magyar gyomrot.

Másként volt azonban az ebéddel és a vacsorával, mely minden tekintetben élvezhetetlen volt. Vezetőnk, Muzsa Gyula orsz. képviselő érintkezésbe lépett az ellátást és utazást vállaló Cook-czéggel, de szives közbenjárásának alig volt valami eredménye. Az első naptól az utolsóig élvezhetetlen volt minden ebéd és vacsora menüje. Volt versenyző – ha jót tudom ismét Antos barátommal történt meg a dolog – aki néha ebédre 15 – 20 drb. vajas kenyeret evett – narancsvizzel.

A kiszolgálás valósággal angolos kimértséggel és lassusággal történt. Aki megvesztegette a pinczért néhány penny előzetes leadásával, az valamivel türhetőbb kiszolgálásban részesült. Sajnos, voltak versenyzők, kik ezt nem tehették. Legkellemetlenebb a füszer nélküli főzelék volt. Nem birtunk néki semmi féle módon ízt adni: sóztuk, borsoztuk, czukroztuk, vajaztuk, eczettel is leöntöttük és végül – az egészet otthagytuk. Pedig jól megfizettük az árát. Majdnem duplán.

Legjobban csinálták az amerikaiak, kik két-három szakácsot is hoztak magukkal. A szakácsok bevásároltak és oly eledelt készítettek az amerikaiak részére, mint amilyet azok parancsoltak.
Mi is megcselekedtük volna ezt. A mi 40,000 koronánkból kivehettünk volna egy hónapra egy megfelelő lakóházat és vihettünk volna magunkkal egy magyar szakácsot, ki kívánalmainkat jobban kielégítette volna, mint a Bedford-Hotel szakácsa. És a hüvösen fogadó angol rendezők megtaláltak volna bennünket ezen épületben is. Így a koszt és talán a lakás is jobb lett volna és jobb eredménynyel szerepeltek volna versenyzőink is.

Igen nehéz dolog egy idegen nemzet konyháját megszokni, különösen akkor, ha az – még az odavaló angol viszonyok szerint is – rossz. Szerintem mellőzni kellett volna a szokásos menüt; a versenyzők jobban megelégedtek volna egy tányér jó levessel, egy darab jó sülttel, egy kevés tésztával és gyümölcscsel. A többi öt hat féle fogást odaajándékozták volna az angoloknak.

A rossz konyha elrontotta a gyomrunkat. A rossz gyomru ember kedélyállapota pedig unalmas, hideg, fizikai állapota pedig normális nem is lehet. Ez volt tehát az oka annak is, hogy a magyar versenyzők nagy része egymással csak ugy szükségből, kimérten érintkezett. Fátyol reá!

A megérkezés napján az angol olimpiai bizottságtól semmiféle tájékoztatót nem kaptunk, mely magában foglalta volna a versenyszabályokat, a tréninghelyet, a versenyek sorrendjét és más egyéb, a versenyzőket érdeklő, szükséges tudnivalót.

A magyar vezérlő-bizottság ülést nem tartott, kivévén egy alkalommal, amikor csak egy kis házi perpatvart indítottunk el; így persze sohasem tudta sem a vezetőség egy része, sem a versenyzők, hogy milyen napirendhez tartsa magát? A reggelinél megtudtuk, hogy mikor fogunk ebédelni, az ebédnél értésünkre adták, mikor lesz a vacsora, lefekvés előtt pedig elhatározták, hogy a reggelit másnap hány órakor tálalják fel.

Az angol rendezőségnek kötelessége lett volna tájékoztató füzeteket nyomni s azokat a résztvevők részére kézbesíteni. Az ujságokból kellett kiböngészni, mely napon mily versenyek lesznek s a nap milyen órájában fogják azokat lebonyolítani.

A versenyzők a szükséges jelvényeket és belépő jegyeket még aznap megkapták. A versenyzőket kísérő és kiképző sportemberek közül néhányan – többek közt szerénységem is – jelvény nélkül maradtunk. Bizony kellemetlenül esett a dolog, mivel mint a magyar tornászcsapat vezetője: hol az egyik, hol a másik versenyző neve alatt, annak jelvényét és belépőjegyét kellett használni, hogy a tribünre mehessek.

A pályára a jelvénynyel be sem léphettem. A dolog nagyon keserített s midőn egyszer a pályára „beosonva” (egy magyar vezetőnek be kellett osonni a pályára?) egy uri ember, valami főrendező féle, tudomásomra adta, hogy ottan csak a „committee” jelvényével feldíszített bácsik mozoghatnak, elhatároztam, hogy magam fogom megszerezni az engem megillető és a belépéshez szükséges jelvényt.

Elmentem a félelmetes Laffon-hoz, aki a legnagyobb udvariassággal rögtön átnyujtotta részemre a „megszerezhetetlen” committee jelvényt.

Amit az angolok a vonatnál való megérkezésünk alkalmával elmulasztottak, azt helyre hozták azon a fényesen megrendezett banketten, melyeken az idegen nemzetek vezetőit és versenyzőit fogadták.

A londoni magyar kiállítás megtekintésére mindannyian kaptunk belépőt. Versenyzői jelvényünkkel pedig bármikor beléphettünk a franczia – angol kiállítás területére. Egy alkalommal színházjegyet is kaptunk.

Az érintkezés a külföldi versenyzőkkel igen barátságos volt. Legszimpatikusabbak a dán és norvég fiúk voltak, kik mindenkor szívesen eldiskurálgattak velünk.