A readingi fegyház balladája

1908 | Augusztus

Radó Antal, a kinek legtöbb érdeme van Wilde Oszkárnak a magyar közönséggel való megismertetésében, lefordította a sajátszerű lelki életű, egyszerre vonzó és eltaszító szellemű költő legnevezetesebb verses művét, A readingi fegyház balladáját. Csodálatos egy költemény ez, talán a legmélyebb, legszomorúbb és legművészibb alkotása a világ modern költészetének.

Wilde mintegy fél évvel a Reading Gaolból való kiszabadulása után irta, 1898-ban s nem a neve alatt, hanem C.33 fegyházi száma alatt adta ki. Már akkor is óriási feltünést keltett, megdöbbenve olvasták a költő ellenségei és kevés számu barátai egyaránt. Tárgya tekintetében nincs is párja a világirodalom történetében: eddig még nem volt rá eset, hogy igazi költő megirta volna a maga sinylődését a közönséges gonosztevők börtönében.

Mert a ballada igazi tárgya a költő rettentő lelki kinlódása a börtönben. A szegény gárdista esete, a kit halálra itéltek és a börtönben kivégeztek, mert féltékenységből megölte kedvesét, - csak alkalom a költő szubjektív érzéseinek objektív formába öntésére. Ez a gárdista maga, a saját személyében nem szerepel a költeményben, csak beszélnek, gondolkoznak, álmodoznak róla czelláikban a rabok: csak sötét árnyékként lebeg a fegyház sötét levegője fölött.

S ez a művészi forma megrázó hatással van az olvasóra: egyszerre kapja meg a lelkét a halálraitélt s a még élők sorsának iszonyatossága, mint a könyörtelen emberi végzet szörnyű szimboluma. Wilde valósággal fölmagasztosul a szenvedésben, lelke megtelik végtelen szánalommal szenvedő embertársai iránt, humanitását kiterjeszti a legalsóbb rendű ember-lényekre, megtalálja bennük az egész emberi társadalom képét.

Nem hiába forgatta czellájában oly sokat a Bibliát, szava nem egyszer biblikus magaslatokra emelkedik. A bibliai krisztusi szeretet bizonyos tragikai harmóniába olvasztja fel tépett, ingadozó, bűn és erény közt tévelygő lelkét, a melynek a fegyház szenvedése kellett, hogy megtisztítsa az élet szennyétől.

S a fegyház szenvedése is kellett hozzá, hogy a benne d9olgozó művészi alkotó erőt végsőkig feszítse, mert ez a ballada kétség kívül még a Dorian Gray és a De profundis mellett is Wilde művészi pályájának legmagasabb csúcsa. Csodálatosan finom stil - érzéke, szinte túlfejtett esztheticzizmusa megnemesedik ebben a költeményben, a lírai, drámai és epikai elemek közt váltakozó hang szferikus harmoniákba olvad össze, minden részlet, minden szó külön, eleven életet él, úgy hogy a költemény egyáltalán nem a konstrukczió, hanem az élő organizmus hatását teszi.

Akármi bűnös volt is Wilde, s akármilyen posványba fulladt e költemény megirása után, - megirásakor a humanitás olyan fokára emelkedett, a melyre csak az emberiség legnagyobb szellemei jutnak el. A ballada fordításával tudomásunk szerint többen is megpróbálkoztak, de olyan igazi sikerrel egy sem, mint Radó.

A műfordítást sohasem méltányos dolog az abszolút siker szempontjából nézni, mindig figyelemmel kell lenni a nehézségekre, melyek a fordító elé hárulnak; van költemény, melyet félsikerrel lefordítani nagyobb mesterség, mint akárhány másikat teljes sikerrel. Radó fordítása az abszolút szempontból nézve is kiváló munka, a ki az eredeti ismeret nélkül olvassa, csaknem teljes forgalmat nyer szépségéről.

Az eredetivel való egybevetéskor látjuk csak aztán, micsoda finom művészmunkát végzett a fordító, mennyire vissza tudta adni az eredetinek nemcsak külsejét, hanem szellemét, belső formáját, művészi zenéjét – szóval azt is, a mi benne a legmagasabb rendű költészet. Ha nem adja is a tökéletes eredetit, - ez tisztára lehetetlenség – annyit mindenesetre ad belőle, a mennyit magyar nyelven adni lehet.

Ez pedig a legnagyobb dicséret, mely műfordítót érhet. Külön ki kell még emelni azt a magvas bevezetést is, a melyben Radó elmond az olvasónak mindent, a mit a költemény előzményeiből, hátteréből ismerni kell: a ballada keletkezését, a költő lelki állapotát a börtönben, a költemény hatását.