Így nevezték még hatalmának fénykorában gróf Ignatijeff Miklós volt orosz belügyminisztert, az orosz önkényuralom egyik legerősebb támaszát, a ki a minap halt meg nyolczvan éves korában.

Fényes pályát futott meg, eleinte mint katona, később pedig mint diplomata és államférfiu. Nagyszerűen értett az előhaladás és a politikai érvényesülés fő módszeréhez: az intrikáláshoz.

A hazugságnak, csalásnak és rágalmazásnak minden eszközét jónak látta arra, hogy hatalmát és befolyását biztosítsa. A szlavofil törekvések egyik vezérfia volt: az az álom lelkesítette, hogy egykor egész Európának szláv népeit egy hatalmas birodalom keretébe egyesítse.

Ravasz diplomata volt és e tehetség kivált török külügyi politikájával bizonyította be. Mikor 1867-ben konstantinápolyi nagykövet lett, hizelkedések és csalfa ígéretek által furfangosan behálózta Abdul Azisz szultánt, a ki vak eszközévé lett és az ő befolyására az alkotmányt is megváltoztatta.

Ennek aztán persze a szultán itta meg a levét, mert az ellenzék forradalmi mozgalmat szitott és megbuktatta a szultánt. Miután ilyenformán Ingatijeff zavart idézett elő a török politikájában, titokban bolgár fölkelést szitott a törökök ellen, ezt pedig ürügyül használta fel arra, hogy fegyveres kézzel avatkozzék be Törökország ügyeibe.

A hazugság és ravaszság fegyvereit később is gyakran használta, kivált belügyminiszter korában, a mikor folytonos reformok igéretével csillapítgatta az elégedetlen népet, titokban pedig egyre építgette az abszolutizmus és rendőruralom védőbástyáit a forradalom ellen.

A mióta tulzó politikája miatt megbukott és a magánéletébe vonult vissza, azóta is egyre döntő szerepet játszott az orosz közéletben, kivált társadalmi téren, mint a szláv jótékonysági egylet elnöke.

Mai számunkban bemutatott arczképe tábornoki egyenruhában ábrázolja az orosz hagyományos politika e kiváló képviselőjét.