Sajnos, a multé már az a jó, becsületes világ. Melyben a művészek legtöbbje magáért a művészetért lelkesedve, nehéz körűlmények közt is teljes meggyőződéssel, az igazat, a szépet akarta megvalósítani alkotásaiban. Manapság – fájdalom, - némelyek a művészeti pályákon törtetők közül a művészetet eszköznek tekintik czéljaik elérésére.

A czél az: mennél kevesebb tanulással, a legfogyatékosabb tudással, hamarosan a társadalmi életben kapaszkodva érvényesülni. Egy pár nevezetesebb alakja a művész-társadalomnak e nemben valósággal iskolát csinált.

Hogy mit produkál, az mellékes, de hogy miként pózol és üzérkedik, az a legfőbb. A szinészek, igen találóan, nappali szinésznek nevezik az ilyen pályatársat, ki este igen gyatrán játszik a szinpadon, de nappal aztán, a társadalmi életben, annál kiadóbban kapaszkodik s futkos czéljai után. A kapaszkodók faja, mint Wieland irta az abderitákról, a társadalom minden rétegében s a pályák mindenikén megtalálható, de oly sivár leplezetlenséggel talán sehol, mint ép a művészi pályákon.

Mivel a festéket nem árulják oly módon, mint a puskaport, így tehát mindenki szabadon fogyasztja, s e fogyasztás eredményét, mint első zsengéit, a nagy nyilvánosságnak óhajtja bemutatni. Jó félezerre tehető ama tudatlan kezdő s irgalmatlan kontár-munkák száma, melylyel évente kétszer elárasztják a Műcsarnok raktárait.

S a lótás-futás, pártfogásért való kunyorálás a zsűri-tagoknál s azok ismerőseinél, egész kis hadjárat számba megy. S ha aztán a zsűri szigorú volt, végtelen jeremiádok hangzanak, sőt igen sokszor a jó pajtás ujságiró erősen leszólja a zsűri tagjait lapjában, védencze érdekében, s ócsárolja a kiállítást meggondolatlan módon.