A félisten - Gozsdu Elek szinműve
A divatos szinművektől elütő, a maga nemében egészen egyedül álló kérdés megoldására vállalkozott Gozsdu Elek, elbeszélő irodalmunk régi elismert jelese. Bárhogy vélekedjünk is Gozsdu drámairói jártasságáról, kétségtelen, hogy különöset és merészet akart alkotni s hogy gondolata és irásmódja sajátszerűségével nemcsak meglepte, hanem több helyen el is ragadta közönségét.
A szerző képzőművészeti drámát akart irni, helyesebben vita-iratot a szép kérdéséröl. Tragédiát, a melyben az esztétika elméleti tételei okozzák a személyek közötti összeütközéseket s melyben végül egy széptani kérdés nyer megoldást.
A vitázó felek: Giorgione, a hires velenczei festő és szive választottja Czeczilia. A legnemesebb és legbensőbb kötelék fűzi őket egymáshoz. A férfi ihletet merit a nőből, - a nő meg büszke erre, boldog szerelmében s világért sem lenne más férfié. Ily sírig hű szerelmesek között ugyan mikép keletkezhetik tragédia?
Nos csak úgy, hogy egy elvont széptani kérdés fölött eltérő nézeteket hangoztatnak. A férfi azt állitja, hogy a művész az ihletet önmagából meríti, - holott a nő azt vallja, hogy ő ihleti meg a művészt. A vita elmérgesedik, úgy mint Arany János „ Fülemülé”-jében s a két szerelmes elkeseredve szakad el egymástól.
Már e kezdeten is megállapitható, hogy a tragikus összeütközésre egy alapjában jelentéktelen, komikus motivum szolgál. Hisz bármily fontosnak tartja az esztétika tanára a kérdést, hogy honnan merit a művész ihletet, szerelmes szivek halálos összetűzésére mégsem elég komoly, valószerű ok.
Ha az elméleti kérdés csak valami ürügy volna, a mely mögött a szerelmesek valamely igazi benső ellentéte lappangana:- még csak elfogadhatnók tragikus kiindulásként. De csakhamar kitűnik, hogy sem a férfi, sem a nő lelkében más mint akadémikus ellentét nincs. A nő ugyan más férfi karján távozik, de hű marad élete párjához s visszatér hozzá, oly szerelmesen és tisztán, a hogy tőle távozott.
A férfi meg elhagyatva egészen boldogtalanná lett, művészi erejét is elvesztette, betege a szerelemnek. Hát mért kinozzák egymást, ha egymás nélkül élni nem tudnak? Azon az esztétikai kérdése ugyan hamar összebékülhetnének! S a mit a harmadik felvonásban későn vallanak be egymásnak, azt mindjárt az első felvonásban ideje korán ismerhetnék be.
A férfi mindjárt módosithatná nézetét – a mit végül meg is tesz – hogy az ihletet nem magából, hanem a nőből meríti, - viszont a nő is mindjárt fordíthatna korábbi elvén s kifejthetné, - a mit végül ki is fejt- hogy de bizony a művész önmagából meríti a sugalmat. De a felfogások kölcsönös kicserélésére a két alaknak tragédián kell átmennie, egymást kölcsönösen boldogtalanná kell tennie.
A férfinek a nő nélkül el kell vesztenie alkotó erejét, - a nőnek meg élete támaszát. Csakhogy még így sem lenne a mű tragédiává. Hiszen bármily későn, de mégis csak egymásra talál a pár s ismét egyesülhetne. Hogy mégis tragédia támadjon – arra való a deus ex machina, a pestis, a mely Velenczében pusztit s mely végül a két egymásra talált szerelmest megöli. Csakhogy e deus ex mechina ép úgy léphetne fel a mű elején, mint a hogy végén lép fel, - s a szerelmesek széptani vitája nélkül is bizonyára föllépne.
Gozsdu Elek kétségtelenül igen szellemes antitézisre építi fel tragédiáját. Ötlete az, hogy a művész, a ki a kezdetben azt állította, hogy önmagából merít ihletet, végül megtér s a nőben ismeri fel ihlete kútforrását, viszont a nő, a ki eleinte önmagát állította oda az ihlet sugalmazójának, utóbb töredelmesen a művészbe helyezi vissza az alkotó erőt.
De fölmerül a kérdés, hogy a szellemes csatározásban kinek van igaza? Fájdalom, kiderül, hogy egyiknek sem. Önmagából nem merít a férfi ihletet, hisz kitünik, hogy a nő nélkül tönkre megy. A nőből sem merít, hisz kiderül, hogy az asszony nem képes őt megmenteni.
Marad egyedül valószinüségnek az a föltevés, hogy itt tulajdonképen csak egy komikus félreértés forog fenn, meg egy baleset, a melyet a pestis járványszerű föllépte idéz elő. De ha így a mű alapötletét el sem fogadjuk, nem zárkózhatunk el. Gozsdu Elek egyéb értékes tulajdonságainak méltatása elől. Mindenek előtt kiváló dicséret illeti az érdemes szerzőt azért a nagy és igaz lelkesedésért, a melylyel képzőművészetek s általában a szép kérdései iránt viseltetik.
Művéből csak úgy árad a rajongás Olaszország művészi fénykora iránt. Kitűnően állítja szembe a német üzleti szellemet az olasz művészi eszményiséggel. Szinte ódát zeng a művészetről, legerősebben abban a jelenetben, a melyben Velencze dogeja, halálosan sértve, még sem bűnteti a művészt, annyira imádja a művészetet. S nem kárbaveszett a munka a mi viszonyaink közepette, hiszen örömmel kell fogadnunk minden szót, a mely nyílt szinpadon a művészet megbecsülésére akarja tanítani közönségünket.
A Nemzeti Szinház mindent elkövetett a szép lelkű és nagy olvasottságú szerző műve érdekében. Különösen Márkus Emilia fejtette ki gazdag művészetének minden adományát s a közönség úgy a művésznőt, mint a szerzőt zajos ünneplésekben részesítette.
Palányi Lajos.
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!