A lovagok, lantosok és regőczök ideje már régen eltűnt s vele együtt a galantéria költészete is, majdnem minden téren a prózai versengés küzdelmének adott helyet. Némi emléke abban a tornában maradt fönn, hol a erősek állnak szemben s viaskodnak egymással, hogy díjat és lovagi becsületet nyerjenek.

Természetesen a pajzs, lándzsa és kard tisztán szellemi fegyverekkel cserélt helyet és a bajvívás porondja a 64 mezős deszka területére szorítkozott. Ha a győztesről költő nem is zengi dicshimnuszát s szép hölgyek sem övezik babérkoszoruval homlokát, mindazonáltal a czivilizált világ tekintélyes részének szeme a sakktornák felé irányul s így a győztestől sem vonták meg az általános elismerést.

A magyar elme versengésének nemzeti és kulturális horderejét a kormány is átérezte, amit erkölcsi és anyagi pártfogása is bizonyít. Az első nemzeti jellegű szellemi mérkőzés minden várakozáson felül sikerült. Ez a siker buzdította arra Exner Győzőt, a székesfehérvári „Sakkozó Társaság” elnökét, hogy azt megismételje. Az 1. nemzeti verseny Győr falai közt folyt le, míg a második színhelye a történelmi nevezetességű Székesfehérvárott.

A dr. Prohaszka Ottokár és gróf Széchenyi Viktor főispán védnöksége alatt álló országos torna több mint két heti szellemi küzdelem után véget ért. A versenyzők csapatját e heti számunkban mutatjuk be olvasóinknak.