Rodin rajzai

1907 | Szeptember

Rodin rajzai, melyeket most bemutat a „Nemzeti Szalon”, nem vázlatkönyvből kiragadott apró, jelentéktelen dolgozatai egy nagy művésznek. Magamagában művészet ez, különös művészet, melylyel nem állott elő eddig nékünk más, csak épen Rodin. Így hát a grafikának sem sorolhatjuk be valami kialakult fajtája közé s bár külön álló, magában is élő, mégis belekapaszkodik az ő márványszobrai életébe.

Mert épen az forrong, kavarog ezekben a rajzokban, a mi Rodinnek a szobrait is magukban állókká és páratlanul nagyokká teszi: valami szokatlan, újfajta megérzése és érzékeltetése az életnek. Ez a valóságos újfajta életfelfogás és életfilozófia, mely Rodin szobraiból messze árad, ez teszi becsesekké ezeket a rajzokat, melyektől szinte jobban bekukkanthatunk az ő művészetének titkaiba és mélységeibe, mintha valamelyik nagy monumentális munkáját, Balzac szobrát, Hugó Viktor szobrát, a „Pokol kapujá”-t vagy a jó calais-i polgárokat látnók.

Ha Rodin szobrairól lefaragjuk minden sokféle és jelentőségteljes jellemző vonását, magva csaknem mindegyiknek ugyanaz a szemlélődés marad. Rodin szerint ugyanis nem más ez a körülöttünk és bennünk dühöngő és zakatoló élet, mint csak energiák ébredése, passzióktól, hatalmas szenvedélyektől hajtott emberi testek nekifeszülése. Az emberi testekben ő legalább is ezt látja, kutatja és ezt igyekszik nekünk felfedezni, bemutatni.

Van egy szobra, a czíme francziául „L’age d’airain.” Egy ifju ember áll előttünk meztelenségében; jobb kezével fejéhez kap, bal karjával pedig mintha nyújtózkodna egyet, a mint ébredezik, eszmél, pezsdűl a vére nagy és végtelen erejű természet előtt. Egy másik szobrán két szerelmes öleli egymást vágygyal és a sovárgó szerelem elcsattan egy csókban.

Keresztelő Szent Jánost úgy mintázta meg, amint épen neki indúlt prófétás útjára. Műtermében vannak apró márvány szobrai, melyeken nők, férfiak ölelkeznek, egymáshoz tapadnak, finoman, lágyan érintvén egymást és érzékenyen, szerelmes kézzel. Mindenütt az élet pillanatnyi mozgolódását, fellobbanását jelzik lényeges mozgások; alig láthatók nála a hétköznapi, szabványos, mindenütt látott és unalmasságig megszokott mozdulatok, meg az egyszerre és könnyen definiálható mozgásai az emberi testnek.

Nem zajlik nála lármás, rohanó munkás élet, nem zúdul ránk nagy hullámokban. A világon létel terhét, munka nyügét, emberi testünk rabszolgaságát nem érezzük az ő márványai vállán; nem érezünk testi kinlódást és testi harczot. Nem dolgoznak, nem suhintanak, nem zúznak és emelnek az ő alakjai, úgy, olyan súlyosan éreztetett, pontosan megszabott mozgásokban, a mint például Meuniernél.

Nála nem a megfogható élet zakatol, hanem valami megtapinthatatlan fluidum futkos és kergetőzik, melytől az ujjunk hegyének érzülésével nem tudunk önmagunknak beszámolni. Benső lelki erők azok, melyek hevíltik az ő márványait, a lélek erői vannak az ő márványaiban belépréselve s a mint lendülnek az izmok, a mint mozgásba kapnak, mintha kitörnének a márvány emberiből, szunynyadó vágyak, ébrednének indulatok, felpezsdülnének szenvedélyek.

Az élet pillanatnyi felbuggyanása, mozgolódása az, a mi e rajzoknál szemünkbe ötlik, de van bennük még valami más is, más tulajdonság is, a mely rögtön megmutatja nekünk, hogy a czeruzát nem festő, nem rajzoló, hanem épen szobrász, a plasztika országában mozgó művész vezette. Nem futkosnak itt a vonalak olyan pajzán jókedvvel, szabadsággal, mint például a japániaknál, Hokuszakinál, vagy Utamarónál, a vonal büvészeinél.

Itt a vonalak nem csak maguk magukért élnek, hanem azért, hogy alkalmat adjanak az emberi testeknek, a tömegeknek, a szobrász masszájának a levegőbe, a térbe való elhelyezésére; Rodin rajzain dimenzióik szerint kiterjednek e testek, elrendeződnek, megmodellálódnak, nemcsak síkon terülnek szét, hanem formákat kapnak. Szobrok azok már Rodinnek a rajzain is.