Olyan regény jelent meg most jó magyar fordításban, mely bár külföldi szerzőtől való, a miénknek is tekinthető abban az értelemben, a hogy az igazi lángelme munkája, a mely nyomjelzője az általános szellemi haladásnak, az egész világé s a világnak minden kulturnemzeté. Stendhal híres regénye, „Vörös és fekete,” a regényirodalom egyik legsajátszerűbb szellemének műve, a magyarul olvasó közönség előtt jóformán teljesen ismeretlen volt.

Az igazi olvasók, az irodalom megértő és penetráló szemű ismerői már igen régen ismerik; már Kemény Zsigmond is sokra becsülte, hivatkozik rá s talán ki lehetne mutatni, hogy hatása alatt is volt, legműveltebb iróink azóta is emlegették nem egyszer , - az átlagos olvasó előtt azonban a Stebdhal név jóformán csak üres, holt név maradt.

Ez nem is annyira a magyar közönség hibája, mint inkább Stendhal szellemének alkatából folyik – hiszen hazájában, Francziaországban is az volt a sorsa, hogy a nagy szellemek, Balzac, Taine és mások rendkívül nagyra tartották, kora azonban nem értette meg s csakugyan csak sokkal halála után, a XIX. század végén kezdték kellően méltányolni, a hogy maga is megjósolta.