Nyári éjszakán, holdvilág ezüstös fényében, csörgedező patak mentén, szerelmesen összehajló bokorlombok között…

Ugy-e bár remek, poétikus beállítás. De vannak emberek, akiknek semmi érzékük hozzá. Lám, két gyanusan lapuló alak ott. Óvatosan néznek körül, száraz rőzsét gyűjtenek. Egy-kettőre kész a tűz, s azon olvasztanak, kalapálnak valamit.

- Megvan! – mondja egyszerre az egyik. S szeme mohón felragyog, amint a holdvilág megtörik egy kerek kis darabon.
- Pénzdarab ez.

Pénzhamisítók dolgoznak a vízmosás mellett…Azaz már csak dolgoztak, ott a nagykovácsi erdei uton. Mert ma már mind a kettő visszavándorolt a börtönbe, ahonnan csak néhány nappal ezelőtt bocsátották el őket a szokásos jó intelmekkel.

Falra borsó….! Gyönyörű szép kötetek íródnak a büntetés javító hatásáról s czéljáról. Akiket pedig ez voltaképpen érdekelne, azok csak még megrögzöttebben térnek vissza abba a világba, melytől hónapokig és évekig a börtön nehéz ajtói s vasrostélyai választották el.

Ime itt van Schubert József. Szinte rokonszenves arcz tekint felénk e képről. De a külső csal. Ez a huszonhat éves fiatalember már nyolcz évig élt rabkoszton. Vakmerő zsebtolvaj, aki a mult hó 15-én szabadult ki a gyűjtőfogházból.

Ott megismerkedett egy híres pénzhamisítóval: Strázsa János urammal. Ennek a vezeklése is néhány évig tartott. Schubert és Strázsa ezalatt felfedezték, hogy ők rokonlelkek. Elhatározták tehát, hogy mivel együtt szabadulnak, együtt küzdenek meg ezzel a kínos élettel.

Schubert abbahagyja a zsebmetszést, ellenben megtanulja Strázsa mester tudományát, s kettesben olyan konkurrencziát csinálnak a körmöczbányai pénzverdének, hogy legény legyen a talpán az a rendőr vagy csendőr, aki megint el tudja őket csípni.

Ütött a szabadulás órája s a két czimbora ezentul minden éjjel találkozott – a vízmosás mellett. Ott szabadalmaztatták uj találmányukat. Hogy kell készíteni a hamis ezüstpénzt? Nikkelt és törött üveget olvasztottak együvé s sósavval bepatinázták a kész pénzt.

Minden igen jól sikerült. A hamis ötkoronások kitűnőknek bizonyultak. A csengésük olyan volt, mint a valódié. Az osztrák-magyar bank elnökigazgatója is beváltotta volna őket jó pénzre. Vígan is élt a két pajtás. Mindennap telt dáridóra, szép lányok szerelmére. És ez a nagyon jó nem volt jó.

- Csak részeg ne legyen az ember! – bölcselkedett már a rendőrségen Schubert – én mindig akkor csináltam ostobaságot. Most is ezért kerültem be. Schubert ugyanis a minap bement egy Garay-téri kávéházba. Fogyott a sör, bor, majd pezsgő is jött.

Ott volt a pénzhamisító tárczájában a jó fajta bankó, valami kilenczszáz korona, amit a hamis pénzen szerzett be, de kótyagos fejjel mégis hamis pénzzel fizetett. Tíz, husz …harmincz darab ötkoronással. Ez gyanut ébresztett és – rendőrt hívtak.

A rendőr bevitte a pénzhamisítót, akinek zsebéből a nagy zűrzavarban a kávéházi vendégek ellopták a kilenczszáz koronáját. - Bizony, az ember nem hinné, hogy micsoda gazemberek vannak! – sóhajtott fel elkeseredetten a rendőrségen Schubert, a híres zsebtolvaj.

Strázsa uramnak azonban sikerült elillannia. De a rendőrségnek is jó szimata van. Tudta Strázsa, hogy akárhogy bujdosik, a végén mégis elfogják. Tehát jó ötlete támadt. Az őrültet szimulálta s hagyta szép csendesen, hogy bevigyék a rendőrségre.

- Teljes életemben becsületes ember voltam – szavalta s a lapok azt írják rólam, hogy pénzhamisító vagyok. Tönkre vagyok téve, kérem rögtön kieszközölni, hogy a lapokat elkobozzák.

Egy nyolczszorosan büntetett pénzhamisító, akinek az a rögeszméje, hogy becsületes ember. Hát csak nyilvánvaló, hogy szegénynek meghibbant az elméje! A rendőrség azonban nem fogta fel így. És Strázsa uram is ama jól ismert négy fal közé jutott megint. Oda, ahol becsületről beszélni nem lehet.