Szegednek szinte már külön kis irodalma van, nem nagy terjedelmű, de specziálisan szegedi. Kezdődött Mikszáth Kálmán néhány rajzával, melyek nagyjában megadták a szegedi polgár és a Szeged-vidéki parasztember körvonalait s a melyekből aztán kiindultak az újabb szegedi irók,különösen Tömörkény István és Cserzy Mihály, a ki Homok néven irja szegedi történeteit és rajzait.

Nevezetes, hogy mennyire egyszinüek és egy hangnemből valók e két iró munkái, akárhányszor kilehetne adni az egyik iró rajzát a másiké helyett. Még a stilusokban is feltűnők az egyezések. Nyilván Homok tanult Tömörkénytől, nemcsak mert az utóbbi lépett fel előbb, hanem mert szélesebb is a látóköre és biztosabb az alakító képessége, általában fejlettebb az iró-mestersége.

Viszont azonban Homoknak talán közvetlenebb, az apró vonásokat, árnyalatokat jobban megjegyző a megfigyelése. Az azonban nála még nagyobb mértékben megvan, mint Tömörkénynél, hogy a tárgy felfogásában s az előadás módjában modorossá kezd válni: kész vonalakkal és szinekkel dolgozik, melyek többé már nem a tárgyból magából törnek ki, hanem mestersége szerszámainak raktárából szedegeti elő az iró.

Már pedig kész klisével dolgozni nem művészet akkor sem, ha az ember maga készítette is a kliséjét.- Homok most az országos irodalmi és Közműlelődési Szövetség kiadványainak során kiadta tizennégy tárczarajzát, túlnyomó számban tájképeket – ezekben a legerősebb- és kiszélesített adoma-képen ható rajzokat. Mint az iró minden műve, nagyon egyenletes valamennyi, nincsenek köztük lényegesebb értékbeli különbségek, nagyjában egy szinvonalról való valamennyi.

Nem tartoznak a mai magyar elbeszélő próza legmagasabbrendű termékei közé, de az a szeretet, a melylyel az író Szeged és vidéke magyar népét figyeli és leírja s az a becsületes lélek, a mely bennünk nyilvánul, kedvessé teszi őket.