Művelődéstörténetünk vértanú-glóriájával megszentelt apostolának. Érsemjén nagy szülöttének, Kazinczy Ferencznek ünnepe volt vasárnap, abból az alkalomból, hogy a magyar dal jeles művésze, Fráter Lóránd emléket állított számára, így is bizonyságot téve arról a szoros kapcsolatról, mely nemzetünk jelenét múltjához fűzi.

Hogy csakugyan az egész ország szükségét érezte ennek az ünneplésnek, mutatja az a hatalmas érdeklődés, mely külső fényben, benső összhangban oly impozánssá, a résztvevők előtt felejthetetlenné tette Kazinczy emlékének mostani felújítását.

S ha igaz az, hogy minden ünnep igazi jelentőségét az ünnepi érzések nemes tisztasága adja meg, milyen tisztítóan, nemesítően hathatott a reform-kor ideális vezéralakjára való visszaemlékezés nemzeti küzdelmeink mostani nehéz korszakában.

A Széchenyi ajkán megszólaló nemzeti lélek az mely Kazinczy egyéniségét, törekvéseit áthatja, megnemesíti. Föllépése abba az időbe esik, midőn a nemzetnek romlása lett az élvezet, a nemesség hazája feldúlt védfalából rakott palotát heverő helyének s midőn a remény biztató érzését kiölte, megsemmisítette a fájó emlékezet.

Az ébresztők nagy munkájában oroszlánrész jutott Kazinczynak, ki félszázadon keresztül tartotta – mint Atlas az eget, - vállán a nemzetiség szent ügyét. A magyar nemzetiség kifejlesztése, e mellett műveltségünknek európaivá való tétele, nyelvünk, izlésünk fejlesztése, ez volt az a szent czél, melyért munkás életét feláldozta.

Feláldozta pedig a szó szoros értelmében, a mennyiben lelkének mindenik virága életéből volt egy drága nap; feláldozta vagyonát, nyugalmát, családi életét, hogy megmozdítsa azt a földet, melyről az előitélet, babona s kétségbeesés azt hirdették, hogy nem fog megmozdulni soha.

Mi, a kik e mostani korszakban szent czélul tüztük ki nyelvünknek, mint nemzeti önállóságunk legbiztosabb őrének, minden téren való feltétlen érvényesülését, kik sajtóban, törvénykezésben, társaságban, irodalomban szabadon használjuk apáink drága nyelvét, boruljunk le hálás kegyelettel Kazinczy emléke előtt, mert bizony ő volt az, a ki legtöbbet tett a magyar nyelv fejlesztése érdekében, a midőn azt megújította, újjáteremtette.

A róla való megemlékezés külső lefolyásáról nem kivánunk e helyen bővebben megemlékezni. A kormány, tudományos és irodalmi egyesületeink, vármegyéink képviselői, s különösen Négyesy László magasan szárnyaló emlékezésében, lerótták a kegyelet adóját Kazinczy emlékének. A szobor tehetséges fiatal művészünknek, Horvai Jánosnak alkotása, ki eddigi sikereit egy ujabbal gazdagította.

Meg kell emlékeznünk az Akadémiáról, mely szivesen járult hozzá a szobrot körülvevő díszes kerítés elkészítéséhez, a Kazinczy-utódokról, kik az emlék gondozását fiúi kegyelettel vállalták magukra; Paulay Erzsiről, a Nemzeti Szinház fiatal tagjáról, ki a múltra való gondolás elegikus hangulatát tavaszi napfénynyel aranyozta be, s végül ismételten Fráter Lorándról, ki az általa rendezett hangversenyen, hű kísérőjétől, Tarnay Alajostól támogatva, méltán volt a közönség lelkes ünneplése tárgya.

Vajha az ünneplés lelkes vasárnapjait a hétköznapi komoly munka követné, akkor áldoznánk legméltóbban Kazinczy emlékének.

Miklós Elemér.