Ady Endre : Vér és arany

1907 | Október

A magyar olvasó megszokta, hogy irói mindent, a mit közölni akarnak vele, világosan, pontosan kidolgozva adnak eléje, úgy, hogy nem marad már számára semmi gondolkodni való, csak át kell adnia magát az olvasottak hatásának. Alig volt eset rá, hogy valaki a forrongás, az önmagával vivódás állapotában vetette volna a nyilvánosság elé gondolatait, érzéseit.

A klasszikai kifejezésmódnak ez az uralkodó volta okozta azt, hogy a közönség sohse nem tudta sem méltányolni, sem megérteni Vajda Jánost s az ő költészetében elrejtett kincsek még ma gyümölcsözetlenül hevernek holt könyvekben.

S ezért fogadta jóformán mindenki megdöbbenve, értetlenül, többé-kevésbbé nyílt ellenszenvvel, de mégis ellenállhatatlan érdeklődéssel Ady Endre verseit, mert ez a fiatal költő tagadhatatlan nagy tehetséggel, a magyar föld és magyar lélek legmélyeiben gyökerező lélekkel követelt meghallgatást, de meghallgatni és megérteni őt nehezebb, mélyebb behatolást kivánó dolog volt, mint a milyenhez költőink eddig hozzászoktattak.

A közönségnek s a kritika egy részének ez a magatartása ugyanazokon a lélektani okokon alapult, a melyeknél fogva eleinte gyanúval, gúnynyal és haragos ellenkezéssel fogadták a festészetben azt a modern irányt, a mely ma már végkép megnyerte a csatát s lassankint meghóditja, magához édesíti a közönség leszélesebb köreit is.

A mint a modern festő egyrészt a természet pontosabb megfigyeléseivel dolgozik, mint a milyenre a laikus néző képes, másrészt pedig a néző képzeletét is munkára izgatja, hogy az olvaszsza össze a vászonra vetett motivumokat s kettőjük közös munkájából álljon elő az illuzió: ép úgy a modern költő is olyan rejtett zúgait födözi fel az életnek, olyan titkos árnyalatait érzi meg a lélek hullámzásának, a melyek pontos, klasszikai formulázásra, legalább ma, a mikor az alkotásnak e módja még forrong, nem kristályosodott klasszikussá, - az emberi beszéd nem elég kifejező.

Hogy megértse az ilyen költeményt, az olvasónak be kell bocsátania lelkébe, ott tovább csiráztatni, a maga lelkéből is adni hozzá annyit, a mennyi kell arra, hogy tartalmát teljesen kifejtse. Akkor aztán ez a költemény nem lesz többé puszta, a lelkemtől idegen olvasmány, hanem lelki élmény, belső életemnek egy eseménye.

Ehhez persze elmélyedés kell, vagyis szellemi erőfeszítés, de a végin meglátjuk, hogy az eredmény megérte a fáradságot. Hogyha most már ezeket az általánosságokat ráalkalmazzuk az Ady Endre verseire: ezekbe is bele kell egy kicsit élni magunkat, hogy megérthessük jelentőségüket s élvezzük azt, a mi szép és becses bennük.

Akkor látni fogunk egy kemény magyar koponyát, a melyben csodálatos keveredésben forrnak együtt az ős-keleti, atavisztikus képzetek, ezer év előtti ázsiai létünknek homályos, ezer év óta szunnyadó emlékei s a nyugat legfrisebb, legfiatalabb kultur-eszméi.

A magyar lélek ősi tragédiájának, az ázsiai eredet s az európai világfelfogás kiegyenlítésére való törekvésnek egyik jelenete folyik le szemünk előtt ennek a költőnek az elénkbe tárt lelkébe. E belső ellentétből fakad a költő ideges, lázas nyugtalansága, képzeletének szertelensége, egész lényének túlfeszültsége, a mely mind jobban elragad minket is, a mint könyvébe beleolvassuk magunkat.

Nem mindig tudjuk követni s ez nem mindig a mi hibánk: a költő csak jelzi, nem rajzolja meg pontosan mondanivalóját s nem egyszer többet bíz képzelő erőnkre, mint a mennyire az képes. Elvégre ép azért költő, mert nagyobb lendületű a fantáziája, mint a miénk s ezzel neki is számolnia kellene. Arra azonban nincs eset, még lankadtabb pillanataiban sem, hogy ne éreztetné, hogy numen adest, költő az, a ki beszél hozzánk.

Szeme, akár a halál komor szépségű képeire van függesztve, akár a magyar puszta képein borong el, akár a szerelem kínos vonaglásaiban mered meg, mindig kifejező, rejtelmesen fénylő, a rája nézőt lenyűgöző. A világ, melyben él, az ő lelkében fogant, nem tükör-képe a környezetnek vagy a többi emberek szemlélete módjának, hanem egy költő viharos lelki életének saját, eredeti terméke, mint ahogy a gyöngy saját, eredeti terméke a kagylónak.

S a nyelv, a melyen beszél, egészen a magáé, se nem ismétlése kijegeczesedett kifejezés-formáknak, se nem tudatosan mesterkedő kerülése a konvenczióknak; egészen új és mégis ritka erős magyar bélyeg van rajta. A kapcsolat, a mely szava és eszméje között van, egészen az ő sajátja, - érezzük, hogy a kettő együtt született, nem az irói mesterség szorította össze.

Az olyan merész, szokatlan beszéd, mint az Ady Endréé, a mi sablonokba merevedett irodalmi életünkben okvetlenül megütődést, ellenszenvet, félreértést kelt, de hála Istennek, akadnak mindig elegendő számmal fogékony lelkek, a melyek előbb meghallgatják s igyekeznek megérteni, mielőtt itélnének felőle.

Ezt látjuk a fiatal iró nemzedéken, a mely egyszerre, mintegy ösztönszerűleg utána indult Ady Endrének s ezt látjuk a közönségen is, a mely hamarabb átadta magát költészetének, mint az irodalom tekintélyei. Ady Endre újabb versei most „Vér és arany” czímmel, ritka finom izlésű kiállításban, a költő érdekesen rajzolt arczképével jelentek meg. Az arczkép Czigány Dezső művészi kezére valló munka.