Ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy a kiegyezést lelkesedéssel kellene üdvözölnünk és nincs okunk csodálkozni sem azon a hidegségen és nyugtalanságon, a melylyel a magyar képviselőház többsége a javaslatokat fogadta. Ez a többség túlnyomó nagy részben a függetlenségi pártból áll, a mely elvi programmja szerint ellensége minden közösségnek Ausztriával.

A függetlenségi párttól tehát nem lehet elvárni vagy követelni, hogy örömmel üdvözöljön egy kiegyezést, ha ez a mi érdekeinekt még oly erősen biztosítaná is, egyszerűen azért, mert a kiegyzés, a legjobb kiegyezés is az Ausztriával való gazdasági közösségnek meghosszabbítását jelenti.

Viszont azonban az is igaz, hogy ennek a közösségnek a megszüntetése most teljesen lehetetlen volt és lehetetlen lett volna még abban az esetben is, ha a koaliczió összes pártjai a különválás követelését irták volna zászlaikra. Ennek a lehetőségnek útját szegte még a darabont kormány, a mely tudvalevőleg a külfölddel kötött gazdasági szerződéseket 1907-ig meghosszabbította.

Ezekben a szerződésekben a külföldi államok Magyarországgal és Ausztriával mint egységes vámterülettel kötöttek megállapodásokat. Ha tehát ez a vámközösség 1917 előtt megszűnik, megállapodásaink az egész világgal szemben semmisekké válnak és egy olyan gazdasági háború veszedelmei hárulnak reánk, a mely okvetlenül az ország anyagi elvérzésére vezetne.

A kormánynak tehát, miután a paktum a nemzetközi szerződések elfogadását a korona és a nemzet közötti béke föltételei közé sorolta, kötve volt a keze. A kiegyezést meg kellett kötnie, mert a kiegyezési tárgyalások meghiusulása nem az önállóság életbelépését, hanem csak a mostani rendezetlen állapotok továbbra való érvényben maradását jelentette volna.

A mit a kormány tehetett, csak annyi volt, hogy a megszabott keretek és megmásíthatatlan körülmények között annyi előnyt és könnyebbséget vivjon ki az országnak, a mennyit csak elérhetett.

Az a nagy lehangoltság, a melyet a kiegyezési javaslatok előterjesztése Ausztriában keltett, mindennnél hitelesebb bizonysága annak, hogy a magyar kormánynak ez a törekvése nem volt eredménytelen.

Igaz, hogy áldozatokat is kellett hoznunk, mint a milyen a kvótának két százalékkal való fölemelése, de ennek ellenében a kiegyezésnek van egy olyan politikai vivmánya, mely numerusokkal meg nem határozható.

És ez az, hogy gazdasági önállósága útját szabaddá tette a nemzet előtt.

Sikerült a szerződések lejáratát úgy állapítani meg, hogy a kiegyezés letelésével, 1917-ben a nemzet minden akadály és minden megrázkódtatás nélkül a teljes gazdasági önállóság területére juthat. A kötött helyzetből szabad helyzetet csinált, a mivel jövendő boldogulásunk lehetőségének szilárd alapját rakta le.

Ez az eredmény alkalmas arra, hogy a pártoknak azt az áldozatot, a melyet a kiegyezési javaslatok elfogadása tőlük megkövetel, elviselhetővé tegye.

A kiegyezés bizonyára nem a bőség szaruja, a melyből zápor módra szakadna ránk az áldás; de megadja a lehetőségét annak, hogy a jelen áldozatai egy szebb, jobb, boldogabb jövendő váltságáúl szolgáljanak.

A nemzet jövőjéért áldozatot hozni pedig hazafias kötelesség.