Mikor a hajóra száll – az ágens a maga provizióját fölveszi, a boldogtalan ember pedig át van adva a maga nyomorú sorsának. Hamar ráeszmél, hogy becsapták; de már későn arra, hogy segítni tudjon magán. Ott van, messze-messze a hazájától, idegen emberek között, a kik a szavát se értik és olyanok között, a kik épen úgy jártak, mint ő és a kik magukon se tudnak segíteni, nemhogy máson segíthetnének. Bánatos panaszuk szavát a szél se hozza el elhagyott hazájuk földjére, a hol már a lelketlen ügynökök új áldozatok seregét hajszolják a – hajóhidra. 

Most azonban, ezelőtt nyolcz nappal, új, különösen és a hatásában alkalmasint nevezetes dolog történt. A Karpatia hajó Amerikából visszatérvén Fiuméba, nem érkezett üresen. Majdnem annyi ember volt rajta, mint amennyit Amerikába szállított.

Nem kevesebb, mint hétszáz ember, hétszáz magyar munkásember jött vissza egy csapatban Amerikából és mikor ezek a szegény csalódott, az odakünt folytatott rettenetes munkában összetört, testben, lélekben kifáradt emberek a rég elhagyott haza földjét érezték a lábuk alatt, a legtöbbnek a szemébe szökött a köny és sírtak, zokogtak keservesen és boldogan. 

Keservesen, mert lelkükön átviharzott a temérdek csalódás emléke, a min átmentek, mióta hazájuktól távol voltak és boldogan az örömtől, hogy Isten segedelmével mégis megint itthon lehetnek. A visszatértek egyike, egy lakatos, így szólt egy ujságíróhoz: 

– Tiz esztendőt töltöttem Amerikában és ez a tiz esztendő keservesebb volt tiz esztendei fegyháznál. Kegyetlenebbül megdolgoztattak, mint az igavonó barmot – mert hisz a barmot pénzért kell venni, arra tehát mégis csak vigyázni kell – és tiz esztendeig kellett kuporgatnom, míg annyit össze tudtam spórolni, a mennyiért hazahozott a hajó. Üres a zsebem, de azért a szivem tele van örömmel, hogy legalább ithon vagyok. Hiszen ha itthon ez alatt az idő alatt annyit dolgozom, a mennyit odaát dolgozni muszáj, ma vagyonom lenne… 

És így beszéltek a többiek is, a kik hosszú, keserves esztendőket töltöttek el a tengeren túl, a „dollárok hazájában” és éveken át csak az a reménység tartotta bennük a lelket, hogy – majd csak hazakerülhetnek. 

Ez a reménységük, vágyuk szegényeknek ime beteljesedett.
Isten hozta és Isten segítse őket. Nekik már nem kell magyarázni, hogy munka nélkül sehol sincs boldogulás és hogy mindenütt meg kell szolgálni a falat kenyérért is. Őket már erre megtanította a legnagyobb mester: az élet, nem is könyvből, hanem tapasztalásból. 

De még nem mindenki járta ki ezt az iskolát.
Még mindig temérdek az ember, a ki hisz a gonosz mesének és hallgat a lelketlen, megfizetett fülbesúgók szavára. 

Idáig ezek a gonoszok szabadabban garázdálkodhattak, mert nem igen volt, a ki meghazudtolhatta volna őket. De most a Karpatia ime hétszáz hiteles tanút hozott haza Amerikából, a kik a csábítóknak a torkukra forraszhatják a gonosz, kisértő szót, mondván: 
– Hazudtok és bolondítjátok az embereket! Az én esetem, az én szerencsétlenségem, az én kiállott temérdek szenvedésem a bizonyság rá, hogy mesékkel áltatjátok és csábítjátok a népet, mert a menyországot igéritek neki és a pokolba juttatjátok! 

A mi véleményünk az, hogy ezt a hétszáz visszatért magyart azokra a vidékekre kellene telepíteni, a hol a legerősebb a kivándorlás. Hadd mondják el a tapasztalataikat, hadd fessék meg az igazság képét, akkor ez a hétszáz póruljárt ember még sok ezernek lehet a megmentője.