Londonban a Hyde-Parkban nemrég egy, az elegáns társadalomhoz tartozó férfi holttestére akadtak. Keze revorvert szorongatott görcsösen, halántékán lőtt seb tátongott. Agyonlőtte magát. Miért? Egy czédulára irt néhány sor rövid s rejtélyes magyarázatát adta:

Az 1. §-nak eleget tettem. Várlak benneteket , jó czimborák.

Ez ugyan homályosnak s érthetetlenül hangzik. A londoni rendőrség azonban azonnal tisztában volt azzal, hogy mit jelent.

Az öngyilkos elnöke volt az öngyilkosok klubjának, melynek első paragrafusa szerint az elnök arra kötelezi magát, hogy egy esztendőn belül akár méreg, akár revolvergolyó segítségével sürgősen elköltözik ez árnyékvilágból.

Eszembe jut egy igazmondás. India földjén termett.
- A bölcsnek kevés hive van, de nincs az az őrület, melynek seregestől ne akadnának követői.

Régen mondták, amikor még egészséges idegzettel indult neki az ember az életküzdelemnek s tudott naivan szeretni s gyönyörködni.

Hogy ne volna hát igaz ma ez az axioma, amikor s czivillizáczió tulhajtott kényelme, a raffinált élvhajhászat egyre és fokozottabban csempészi be idegzetünkbe azt a modern kóranyagot, amit spleenek mond a kitűnő angol, de ami valójában nem egyéb, mint az életuntságnak s a teljes lelki fásultságnak az őrültséggel való sajátságos keveréke.

Mindnyájan leledzünk többé-kevésbé ebben a betegségben s ez szüli a bolondoknak azt a zártkörű társaságát, mely az öngyilkosoknak klubja czimén gyüjti egybe a lelki hajótöröttek czinikus társaságát.

Hazája természetesen Amerika. Ott ahol a nagy és életrevaló konczepcziók mellett rémesen ostoba bizarrságok is kapnak szárnyra.

Aki az öngyilkosok klubjába belép, eljegyezte magát nyilvánosan és becsületesen a halállal. A belépő-nyilatkozat értelmében a tag nem várja be míg lassan settenkedve „töri össze öreg csontjait „ a halál, hanem lehetőleg ifjan és vidáman pályázik át a másvilágra önakaratából.

Méreg és relvolver között választhat a klubtag. Más halál nem előkelő. Akasztás, vizbefulás tulságosan demokrata és közönséges zsáner.

>A klubhelyiség - mely rendesen egy-egy tehetősebb tag magánháza – pazar, elegancziával van berendezve. Egyáltalán az öngyilkos jelöltek többnyire pénzes táborból toborzódnak össze , ami lélektanilag is érthető .

A szegény ember idejét és energiáját leköti a munka . Ha ellentmondásnak is látszik, az életért való küzdelem főforrása az életkedvnek és mindama hangulatoknak, melyek az élethez való ragaszkodással egyértelműek.

Az „ öngyilkosok” a klubban másról nem beszélnek mint a halálról , - ez is az alapszabályokban van körülirva – majd áttérnek az ördög bibliájára.

A fakó, unalmas alakok körülülik a zöld asztalt. Ez az egyedüli, mely fásult kedélyüknek még izgalmat tud adni s megy hideg nyugalommal a hazárdjáték . Közben folyik a pezsgő…

Esténként összeülnek a partnerek. Olykor-olykor egy hiányzik közülük.
- Hol van Mr. Fred?
- Elment! - jelzi hidegvérrel az elnök.
A többiek bólintanak hozzá s napirendre térnek. Mr.Fred már a temetőben van.

Néha megelevenednek a klubtermek. A csendet s komorságot zsibongó lárma váltja fel. Az árnyékok elsuhannak, az élet világossága költözködik be a pajzán szerelem parfümillatos istennőivel. Kabaretszöcskék, kávéházi szöcskék gyülnek össze az öngyilkosok klubjában az elnök jóvoltából , - aki a maitre de plaisir szerepét is köteles játszani - s a sápadt haláljelöltek megint végigcsinálják azokat az érzéki orgiákat , a melyekbe annyiszor belefáradtak már az idegeik….

Reggel felé bucsuzkodnak:
- Jó szerencsét uraim! - köszönt egyik - nem hiszem , hogy megint jöhetnék. Elég volt már.
Nem hiszem, hogy megint jöhetnék, - ez a gyászjelentés. A többiek megrázzák kezeit s ezzel a nagy bucsuzkodás el van intézve!

Ilyen az élet az öngyilkosok klubjában, amint azt nemrég egy amerikai ujság találó, de sötét szinekkel festette .

Természetesen nem minden klubtag marad hű az alapszabályokhoz . Vannak, akik - horribile dictu – meggondolják a dolgot s élni akarnak.
Ezeket csendesen kigolyózzák….

Ugyebár ,különös klub !

De téved, aki azt hiszi , hogy ez egyedül áll a maga nemében. A bizarrságokat kergető emberi elme még sok ehhez hasonló őrületeken töri a fejét. És még seregével vannak azok az egyesületek, melyek hasonló perverzitásban gyönyörködnek.

Ilyen a „Tomlestone-Club”. Székhelye Milvaukee-ben (Amerika) van. A klubtagok egy látogatott étterem rejtett helyiségében gyülnek össze. Csapóajtón kell oda bemenni.

A belépő egy gyéren világított terembe jut. A boltozaton levő poros , kicsi lámpából előszivárgó világosság mellett alig látni a helyiség körvonalait s a láb minduntalan megakad valamiben.

Aki kiváncsi,  s a göröngyös padlót alaposan megnézi , borzadva látja, hogy az porladó emberi csontokkal van teleszórva.

Emberi csontokból van a berendezés is. Kályha, szekrény emberi csontokból s koponyákból vannak összeállítva. Harmónikusan illeszkedik be aztán a környezetbe az asztal: egy nagy koporsó.

A székek körülötte - sírkövek. De van dísz is. A koporsó fölött a boltozatról emberi csontváz lóg le, lábán selyemharisnya és báli czipő. Denevérek röpködnek nyugtalanul idestova és végül egy sirásó viaszkbabája egészíti ki a hangulatos képet.