Az ember türelmetlen lény. Látszik ez már csak abból is, hogy már a mars- és holdlakók társadalmáról ír tanulmányokat, közben pedig még a jó öreg Földet is alig ismeri. Alfred Wegener fentebbi cikkben ismertetett teóriája éppen a harmadik nagy, bolgyónkkal kapcsolatos mítosz megdőlését eredményezte.

Először is rádöbbentünk, hogy a Föld gömb alakú, majd bebizonyítottuk, hogy a Nap körül kering. Meg is változtatta mindkét fölfedezés alaposan a világképünket! S most itta harmadik: az egyes földrészek nem egységes földtömegek, hanem kisebb, egymásra torlódott alakulatok.

Persze nem volt ez már ekkor teljesen új gondolat, hiszen Francis Bacon már 1620-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a kontinensek partvonalai helyenként hasonlítanak egymáshoz, az egyes földrészek „összeilleszthetők”. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a mai kontinensek valamikor egyetlen földrészt alkottak, mely – mivel nem volt szilárd és egybefüggő talapzata – földarabolódott, egyes részei pedig távolabb sodródtak egymástól. (Tudjuk, nem ez volt az egyetlen tudományos eredmény, ami csak évszázadok múltán vált „hivatalossá”.)

Az „új” elmélet tehát most azt állította, hogy „a különböző földrészek úgy sodródnak a felszínen, mint a bárkák a tengeren”. Ugyan ez a felfedezés nem eredményzett paradigmaváltást, mint a megelőző kettő, de segítségével több olyan jelenséget magyarázni lehetett végre, melyek előtt korábban széttárt karokkal álltak a tudósok.

Az Atlanti-óceán két partja például évente négy-öt centiméterrel távolabb kerül egymástól, mivel a tenger fenekén egy hatalmas repedés mentén időnként láva bugyog fel, és a mélyből feltörő anyag a kettétört tábla két felét ellentétes irányba tolja. A Csendes-óceán ezzel szemben inkább zsugorodik: a tengerfenék lassan becsúszik a kontinensek és a szigetcsoportok partjai alá. Az alácsúszó táblák földrengéseket és vulkánkitöréseket okoznak, amelyek ezért nagyon gyakoriak, főként az Aleuti-szigetek és Japán környékén.

Még ma sem tudjuk pontosan, hogy mi is készteti ezeket a lemezeket arra, hogy egymástól távol sodródjanak, illetve hogy egymás alá becsússzanak. Bármi legyen is azonban a magyarázat, egy dolog biztosnak tűnik: a Föld felszíne valamikor teljesen másképp festett, mint manapság, a kontinensek egészen más formában és másfajta elrendeződésben léteztek, sőt körülbelül 500 millió éve a Föld szárazulatai még teljesen összeforrattak egymással, és egyetlen szuperkontinenst alkottak.

E hatalmas földtömeg később kettérepedt, és e kataklizmából keletkezett az északi Eurázsia és a déli Gondvána. Az ezt követő 100 millió év során a két nagy kontinens is további darabokra töredezett, majd kialakultak töredékeikből azok a szárazulatok, amelyek bolygónk mai arculatát adják.

A ma már ismerős elmélet tehát 1907-ben lett ismert a „nagyközönség” előtt. Ma már természetesen pontosabbá vált, új elemekkel bővült – de ne feledjük: ez a „nagy triász” harmadik tagja, mely megrengette bolygónkról szóló korábbi tudásunkat.